Igen. 
Mindennek eljön a vége, ahogy most ennek a blognak is. 

Hetek óta csak nézem, és nem tudok vele azonosulni. Más lettem, más lett körülöttem a világ is. Utolért a változás, és ledöntött a szele. Mindig szerettem a viharokat. Azokat az igaziakat, amik ledöntötték a felszínt, feltépték a földet, felszínre hoztak megannyi eltemetett dolgot, és földdel tették egyenlővé azokat, amik biztosnak tűntek. Ilyen vihar tombolt és tombol bennem is. 
Ha a blogra nézek az elmúlt 1évet látom. Sok jó, és természetesen sok rossz napon kísért el, de ideje elengednünk egymás kezét, mert általa kiégek teljesen. Nem hagy teret. Nem ad változást, mert számomra minden weboldalam érző lény, saját "lélekdarabkával". És ez a lélek darab már nem tud velem eggyé válni. 
Ugyanez vonatkozik a nevemre is. Elég sokáig viseltem, hogy tudjam - nem én vagyok. 

Ideje mélyebb vizekre eveznem - nézzétek el nekem, hogy ehhez ezt a blogot le kell zárjam. 

Mielőtt azonban valaki is "pánikba esne", visszatérek nem is olyan sok idő múlva - az előkészületek hála Watsonnak már elkezdődtek - titokban -  de nemsokára megnyitom, hogy újra közel kerülhessenek hozzám azok, akik vágynak rá. Az idő viszont relatív - mert egy új otthont be is kell rendezni, "magáévá tenni" ahhoz, hogy jól érezze ott magát. Azt pedig a nyilt közönség előtt nem tudom megélni. Amikor azonban elkészülök, igyekszek mindenki számára újra elérhetővé válni 1-1 üzenettel az új címet illetően. 

Addig is maradok tisztelettel (főleg mindaz a 20+ ember előtt, aki minden nap ide látogat): 

Divo Extremis

Köszönöm ismételten a türelmeteket! 

Tegnapi napon érkeztem volna már bloggal, de közbe jött egy kis zűr - amiről  lentebb mesélek. Nah de nézzük vázlatosan a dolgokat. Visszafelé haladva.

Szerda 

- Beléptem a felelősségteljes felnőttek világába, mert részt vettem egy ingyenes melanoma szűrésen. Nem találtak semmit szerencsére, de kaptam ingyenes termékmintákat :D

- Egy régi ismerősöm írt rám facebookon, hogy nagy a baj, és kellene a segítségem. Márciusban volt egy abortusza. Tabletta mellett esett teherbe, és a srác még úgy érezte nem kész az apaságra. Megtörtént, ám most újra teherbe esett - szintén tabletta mellett, és a srác még mindig nem akarja a gyereket, ő viszont szeretné. A srác megfenyegette, hogy elhagyja ha megtartja a babát, meghogy ezzel tönkreteszi az életét a karrierjét (Az Irie Maffiában zenész a csávó). 
Nem tudom, hogy mennyire voltam "bölcs", de azt javasoltam, hogy ne a pasi döntse ezt el, hanem a lány, mert ő az anyja. Egy ponton sikerült keményen be is szólnom, amikor valamilyen szinten a lány elkezdte vádolni a kicsit. Megmondtam neki, hogy nem a gyerek tehet róla. Nem kérte az életet, csak kapta, ráadásul olyan sz.r helyzetben van, hogy az élete két élet és döntésképtelen ember kezében van, akik bele sem gondolnak önsajnálatukba, hogy egy 11hetes babáról van szó, nem egy pattanásról. 

Egyébként nem változott a véleményem. Úgy gondolom, ha valaki okkal nem tud vállalni egy gyereket, annak megoldás az abortusz, de az számomra nem tűnik elfogadható oknak, hogy azért vegye el valaki is a gyereke életét, mert a párja megfenyegeti, hogy akkor egész életébe depressziós lesz. Főleg úgy nem, ha az adott anya szeretné a kicsit megtartani, és fel is tudná nevelni, akár egyedül is. 

Most úgy tűnik, hogy hatott a józan ész, és a beszólásom, és megtartja. Legalábbis már vizualizálta a fejébe, ahogy ő fogalmazott idézem: "Igazabol kizartnak tartom h hagyjam magam. Az en babamat nem ijesztgetik tagito palcaval. Meg rugdos tok nyugodtan, es kiszippantjak darabokban... A faszt... Meg egyszer nem."

Kedd

- A mai napot nagytakarításnak szenteltük. Rendbe tettük az udvart, illetve megvolt a szokásos heti felmosás, konyha pucolás stb. :) Élveztem, jót tett a munka. 

Hétfő 

- Korán keltünk. Nézeteim szerint túl korán, mert 6órakor már a gyereket pelenkáztam javában, holott fél hét előtt már ő se szeret felkelni. Viszonylag zökkenőmentesen sikerült kipakolnunk mindent ami kell a kocsiba. Nagy tapsot érdemlünk, mert semmit nem hagytunk otthon. Én ahogy voltam -  a la nature - pattantam be az autóba, jó kócosan, smink nélkül semmi extra. Mondom az autóba úgyis lefolyik rólam. Főleg, hogy rákényszerültem a hosszú nadrágra, mert egyrészt világosba nem mertem nekiindulni (elfogyott a havi adag fogamzásgátlóm....), a fekete rövid nadrágomat meg az atya úristennek se találtam. Így maradtam a lila farmernél - lila felsővel. 
Szó-szó a GPS-t azért találták fel, hogy az önbizalommal teli utazókat elvigye a susnyásba kirándulni. Nem elég, hogy egy logikátlanul hosszú útra akart minket vinni - de észleletük és módosítottuk - de még az autópályán is visszafordított a cél előtt... Nah de Hell élvezte. Aludt végig szinte, amikor meg nem, akkor a biztonsági övet akarta megenni - nem sok sikerrel. 
Amikor odaértünk a szülővárosomba bevallom már hevesebben dobogott a szívem. Könny is elborította a szemeimet, de az annak volt köszönhető, hogy szemen szúrtam magam a szemceruzámmal, mert a kocsiba kaptam magam ugye össze. 
Apámékhoz beérve az első, amit felfedeztem(tünk), hogy tovább bővítették a házat egy beépített terasszal. Kishugom bemutatta nekem a két kígyóját (Mike és Léna), mondta, hogyha nem félek, akkor fogjam meg őket. Fél a halál a kígyóktól, meg hideg is volt a bőre, szóval nagyon élveztem az élő "klímát". Hell is megtapogatta. Szerintem ha hagyjuk kibontakozni megkóstolja. 
Apám kb. le se akarta tenni Helénát. Megmutatta neki az egész házat, sétálgatott vele, magyarázott neki, én meg olyan stresszbe voltam, hogy a kezébe van a kislányom, hogy közel voltam a berobbanáshoz. Kb. egy doboz cigit szívtam el egy lendülettel. Nagyon zavart, hogy elvesztettem az uralmat és percekig nem láttam a lányom. Végül, amikor apám nem hagyta enni a kicsit, kivettem a kezéből, és a fejéhez vágtam, hogy én szültem, az én lányom. Ám megszédültem, és ugyanazzal a lendülettel páromnak adtam. Mindenki jót nevetett ezen - velük nevettem én is. Mármint hogy elkérem, hogy az én lányom, én meg lepasszolom lendületből az apjának. Csak azt nem tudta senki, hogy miért, de úgy döntöttem nem is tartozik rájuk.
Dél körül értünk oda, és négy óra körül jöttünk el. Hellt végig molesztálták. Hugom sikongatott mint egy debil, fel-alá rohangászott, naná, hogy sokkot kapott a kicsi. Én meg a belső pánikomtól sokkot kaptam kb. szóval mint anya ezesetben megbuktam, mert nem tudtam megvédeni. Sebaj, kiheveri. Gyanúsan legközelebb meg már el is fogja tudni mondani, hogy hagyják békén, mire én oda megyek újra.
Búcsúzáskor kaptam apámtól egy kis pénzt. Valahogy úgy tűnt - mint mindig, hogy fizetett szolgáltatás nyújtok azzal, hogy nem verem ki a hepajt.
Lett egyébként egy pozitív része is ennek a történetnek: Megszereztem a családi felvételeinket VHS-en.. már csak digitalizálnom kell, vissza nézni, aztán valószínűleg olyan elemi düh fog felszabadulni bennem a családom irányába, hogy túl is lépek az "agybajon".

- Haza úton Hell végig vigyorgott. Ahányszor hátranéztem teli arcocskával vigyorgott csak nekem,  mintha mérhetetlenül hálás lett volna érte, hogy hazahoztuk. Este rémálmai voltak, pedig ilyen még nem volt. Dobálta magát, és sírt alvás közbe. Mindez tartott addig, amíg fel nem vettem. Kinyitotta a szemecskéjét, megpróbálkozott egy bágyadt mosollyal, és a karomban aludt el újra. Azóta nem is jelentkezett ez a jelenség.  

Kiolvastam a Jacob által ajánlott könyvet. 

Úgy döntöttem, hogy lépésekben haladok. Első körben igyekszem lerombolni azt a sérthetetlen istenkulsztuszt, amit apámmal szemben teremtettem az évek során. Nem fogok tagadni, bármennyire is rettegek szabadon engedni ezeket az érzéseket. Fáj. Mocskosul fáj emlékezni, de úgy jó, ha fáj. Legalább tudom, hogy élek. 

Több lépésben szeretnék ebben is haladni. Első körben, az első fejezetben ha van kedvetek elolvashatjátok, hogy hogyan mérgezte meg apám az életem (linkelve, de betűfóbiásoknak nem ajánlom), a második fejezetben a hatásokat szeretném kielemezni, amit ezek az életemben okoztak. Szépen sorjában, mert utána jön az anyám pusztító magatartása is, és így tovább. 

Ha ez kell ahhoz, hogy legyen erőm ellátni a lányomat, akkor állok elébe. Egyébként ahogy leírtam a linkelt fejezetet, kicsit mintha visszatöltött volna az akksim, szóval gyanús... gyanúúúúús. 

Szurkoljatok. Holnap találkozom az apámmal, és a kedves hugaimmal, és a mostoha anyámmal - ergo akikkel nem akarok. De már tettem egy nagy lépést. Pl. nem akartam, hogy apám kiröhögjön, hogy lenőtt egy kicsit a hajfestésem. Tuti élcelődni fog rajta - én meg csakazértse nyúltam hozzá a hajfestékhez ma. Ez egyébként szép meg jó, de görcsben áll a gyomrom, hogy mit tartogat számomra a holnapi nap. De Gergőm velem lesz, és akkor erősebb vagyok. 

Istenek ne hagyjatok el... 

Lelki okok... 

Igen, bennem is felmerült, és tegnap komoly időket szakítottam rá, hogy megtaláljam azt a pontot, ami előidézhette. Meglátni az összefüggéseket, beismerő vallomást tenni magamnak. Beszélni róla? A franc se tudja, de azthiszem kell. Kell, mert ha az ember kimondja, akkor már csak kevésbé tud marni. 

Szóval.....hát....jahm..... 
Apám. 
Had ne mondjam, hogy egy nyílt titok, hogy a lányok többsége odavan az apjáért. Nem vagyok ezalól kivétel én sem. Ó! Hogy is lehetnék? Eltorzult és elkorcsosult családfámból apám volt az egyetlen, akit lehetett szeretni. Akinek minden hibájára jótékonyan rávetült, hogy "dolgozik, fáradt".
Apám. Az etalon, aki felé a megfelelési kényszerem a legelsöprőbb volt, aki szőlőt és barackot lopott a szomszédtól, amikor nem volt mit ennünk. Aki horgászni elvitt magával, hogy legyen ki ügyeljen a pecabotjára. Akitől szeretet gyanánt elég volt, ha rám nézett..... akkoriban még úgy nézett a mélyzöld szemeivel..... 
Apám. Aki egy szép napon bemutatta a féltestvéremet, akit akkoriban hozott össze, amikor én még járni tanultam. Aki elvárta, hogy szeressem a féltestvérem, majd később, amikor elváltak anyámtól elvárta, hogy gyűlöljem is. Aki kidobott az utcára, mert nem kellett neki még egy lány mostohatestvérem mellett. 
Apám. Aki felhívott telefonon, hogy útban van a hugom a világ felé. Ő, aki sírva tartotta a karjai közt azt a kislányt boldogságába. Aki kitagadta a féltestvérem, csak mert szabad szájú volt. Aki felém sem nézett, amíg a gyámhatóság egyszer el nem akarta venni tőlük a két kislányt. 
Apám. Akinek ott voltam, hogy neveljem a két testvérem jó fél évig az őrült exem mellett. Aki félre fordította a fejét a lila foltjaim láttán. Aki kikacagott, ha anyámba próbáltam emberséget nevelni. Aki a bukásomat jósolta mindenbe, amibe belekezdtem. 
Apám...

Mindig kettős érzése lehetett az irányomba. Egyfelől akarta, hogy szívós legyek, intelligens, és erős. Másrészt akarta volna, hogy barbie-val játszó kislány is legyek. Aztán lemondott rólam, és talált magának megfelelőt. 
És most végig nézhetem a diadalt, amit nem én arattam le. 
A két hugom kiszólta a száján, és kaptak két kígyót, amikkel alig törődnek - nekem egy teknőst is nehéz volt apámból kicsikarni. Inkább dolgoztam és megvettem. Mostohatestvérem nyár elején kitalálta, hogy neki piercing kell, azonnal kapott. Most megy gimnáziumba a szájából fityegő vasdarabbal. 
Mivel megtetszett neki egy 10.000ft-os platform (magasított talpú eléggé) extra ronda papucs, így apám gondolkodás nélkül megvette neki. 
Senkit nem zavart, amikor röhögtek rajtam a lányom névválasztása miatt. Szerintük ciki ez a név. Apám támogatja.

Nyilvánvaló a kivételezés. DE nem ez a része vágott mellbe. 

Anno, amikor kijelentettem apámnak, hogy grafikus leszek, lehurrogott. "Ez nem munka, ez kreálmány, ostobaság, nem adok rá pénzt". Nem is adott. A képzésemről sem tudott - és a mai napig sem tudja, hogy kijártam az iskolát. 
Mégis, egy szép őszi délután jut eszembe erről mindig. Amikor kértem, hogy vegyen egy csomag színes ceruzát, és azt mondta, hogy művészetekre ő nem fog költeni soha....

Most pedig közel 3hete folyamatosan azt látom facebookon, hogy mostoha tesvérem osztja meg, hogy mi minden mű sebet készített már magára - féltestvéremre, és az apámra. 
Ez nem egy doboz színesceruza ára egyébként :) Folyékony latex, festékek széles palettája stb. Apám ezt támogatja, még modellt is ült neki hiszen. 

Azthiszem megfeküdte a gyomromat ez az egész. A két féltestvérem egy fikarcnyival sem jobb nálam, mégis mindenki ezt éreztetni. Másik féltestvéremről csak annyit tudok, hogy angliában van. Neki volt esze, nem kért a "családi idillből". És ha még a mély megalázásom nem lenne elég, bátorítják a két testvérem, hogy amint lehet közöljék, hogy már "nagykorú" meg "idősebb" meg "öregebb" vagyok. Valamint arra is, hogy mivel Regina Dalma a két keresztnevem, így mindenképpen a Reginát használják ha megszólítanak, mert én a Dalmát használom érzelmi okokból. 

És hogy mi indította el ezt a felismerés lavinát? 
Semmi. Felismertem ezt én már jó ideje, csak bevallani nem akartam magamnak. De összevesztünk pár hete Gergővel, és mivel mindkettőnknek rossz napja volt - névnapom után - így a fejemhez vágta vissza kézből: "Az apád, aki névnapodon se köszöntött fel?". 
Ezt a mondatot nem lett volna szabad... és nem is akarta, csak veszekedéskor minden elhangzik, amit az ember nem is akar. Azonnal megpróbált megvigasztalni, bocsánatot is kért százszor, és én Neki meg is bocsátottam.
Csak valahol a gyermeki szívem mélyén még mindig ott ver visszhangot apám mondata névnapomkor: Nem köszöntelek fel, mert nem ma van a névnapod. Viseld büszkén anyád nevét.
És az a kacagás. Tőle, és a háttérben a hugaim...

Az erőmet azthiszem a haragom emészti el. 
Nem rájuk haragszom. Magamra, hogy még érdekel, hogy még fáj, és hogy még ennek ellenére is csak azt szeretném, ha megint úgy néznének rám azok a mélyzöld szemek....
De már sosem fognak. 

Megjött a véreredményem: Minden értékem tökéletes. 
Felvetődik a kérdés, akkor mi a fenéért vagyok ennyire nagyon-nagyon fáradékony? Nos, erre a kérdésre se ma kapom meg a választ, mert nem tudja senki. 
Ezek után - bizonyos szintig - párom is ferde szemmel néz rám. Látom rajta, hogy valahol motoszkált a fejében, hogy csak megjátszom, vagy valami ilyesmi. Mind1 is. Igazából az a vicc, hogy én tudom, hogy baj van. Ez rám eddig nem volt jellemző. 

Ma nem volt a doktornő, de kedden vagy szerdán vissza megyek, és addig nem nyugszom, amíg nem derítjük ki, hogy mi a baj. A lényeg, hogy nem a vas... szóval a doktornő biztos tudja mi lehet a másik, mert akkor olyan hangsúllyal mondta, hogy reménykedjünk, hogy "csak" ez a probléma, hogy valahol dereng, hogy másra gondolt először. 

Tippem nekem is lenne 1-2tő, de nem állok neki öndiagnózist csinálni. 

Olyan ez, mint egy végtelenített "jó reggelt" állapot. 
Az ember összekaparja az erejét és méltóságát, reménykedik, hogy aztán a nap végére megerőszakolja a reményét a valóság. Csak nekem ez a nap vége maximum 5percen belül eljön...

Itt ülök a konyhában, és próbálom ébren tartani magam, hogy el tudjak menni párommal vérvételre. Egyedül képtelen lennék rá. Ez így nem élet egy hozzám hasonló duracell elemen szocializálódott güzünek. De mindig volt mire kenni ezt a fáradtságot. Már nincs. Holnapra tudni fogom az eredményt, és utána meggyógyulok, ha tudom már mit kell kezelni/kezeltetni. 

Kis léptékekbe haladok. Megtanultam az ágyban fekve felöltözni, Hell mellém költözött éjszakára az ágyba, tegnap az egész napomat - a főzésen kívül ami tortúra volt - a kanapén töltöttem. És büszke vagyok rá, hogy éjjel aludtam el csak. 

Menni fog ez, csak nem szabad feladni......nem szabad. 

A tegnapi napon megpróbáltam elmenni orvoshoz, de még az ajtón sem jutottam ki, már éreztem, hogy nem lenne bölcs döntés tőlem az elindulás. Igazából egész nap feküdtem - olvastam és Helénával játszottam. Élveztem őszintén. 

Ma végre eljutottam orvoshoz. Másfél órát ültünk a váróban mire bejutottam. A doktornő amikor belépett a rendelőbe kikerekedett szemekkel közölte, hogy látott már hullát is jobb színben. Kicsit vizsgálgatott - húzogatta a szemem alatt a bőrt, mért egy vérnyomást, aztán elő-ajándéknak közölte, hogy szerinte vérszegény vagyok vagy valami egyéb, de maradjunk annyiban, hogy szeretnénk ha vérszegény lennék. 
Délutánra brutálisan erőt vett rajtam a betegség. A "jártányi erőm sincs" kifejezés csupán gyengéden fedi a valóságot, mert igazából létezni is alig van erőm. Akkor döbbentem rá a helyzet súlyosságára, amikor Hell sírt a kiságyba, én az ágyba feküdtem, és nem bírtam elindulni. 
Ahogy hallottam a keserves sírását elfogott a feladás gondolata. Soha, még a császármetszés első pár napjába se állhatott semmi közém, és a lányom közé, nemhogy 4lépésnyi távolság az ágytól a kiságyig. Arra gondoltam, hogy a legegyszerűbb lenne feladni. A kezem is hiszen alig bírom megemelni. Annyira könnyű lenne az ágyban maradni. Elsírtam magam tehetetlen kínomba, jól bele haraptam a kezembe, aztán nekivágtam a maratoni távnak.. 2x megpróbáltam felállni, egyszer se sikerült. Végül felhúztam magam, és konkrétan négykézláb másztam el a kiságyig, hogy kivegyem a kicsit. Ő élvezte, hogy az ölembe ülhet - ha a földön is vagyunk. Végül megajándékozott egy teli arcocskás vigyorral, meg egy hatalmas ásítással, szóval vissza tettem az ágyába, és a rácson át néztem ahogy elaludt. Utána nagy nehezen visszavonszoltam magam az ágyba, és fél órát kb. kómában feküdtem a fáradtságtól. 

Csütörtökön megyek vérvételre, majd kiderül, hogy pontosan mi a bajom. 

 Ma viszonylag hamar ébredtem - először. 
Párom kiment lenyírni a füvet, meg megjavítani Vidó kutyusom kenneljét, mert durván szétszedte egy részen a kerítést. Délelőtt még Hellel feküdtem az ágyban, és próbáltam elaltatni, aminek hatására én aludtam el. Dél körül keltem fel, akkor is csak a telefoncsörgésre. Párom huga jött meglátogatni a lányunkat. 
Később nekiálltam kilakkozni a körmöm. Régebben oda voltam a feketéért, de mostmár annyira nem vonzz. Inkább télen. Így született meg az alább látható "alkotás". 

Szeretem a Moyra Silk Nude körömlakkját. Olyan mint a jó barát: számítani lehet rá, és gyors is. Mivel ez a leggyorsabban száradó körömlakkom, így érthető talán, hogy február óta már kb. az egész üveggel elhasználtam. Most azért raktam rá egy rétegnyi gyöngyházfényű lakkot, és mindezt sikerült felturbózni a gyűrűs ujjamon díszítő csíkkal (ami az istenek találmánya, mert olcsó - vagy 120ft - van vagy 50m egy tekercsen, és feldobja bármelyik lakkozásom), meg a pöttyökkel, amikkel megszenvedtem bevallom, de egészen büszke vagyok rájuk. Végül gombostű fejjel csináltam meg. 

Az este nagyrészében olvastam, most meg azon tűnődök, hogy holnap mit csinálok majd, ami boldoggá tesz. De azt hiszem inkább következetes leszek, és elmegyek egy vérvétel beutalóért. 

A mai nap "csodálatosan" indult. 
Párom reggel jött haza a munkából, és ilyenkorra mindig beállítok egy ébresztő-órát, hogy egyrészt ébren várjam szerelmem teljében, másrészt meg, hogy az előző este összehozott káoszt megszüntessem a szobába, erre ma átaludtam a csengést. 

Szó-szó délelőtt megpróbáltunk aludni, de Hell nem volt rá képes, így mi sem. Amíg át nem vittem nagyim szobájába. Neki megvan hozzá a skilles türelme, ami nekünk is megvan, csak míg nagyim átalussza az éjszakát, addig mi nem feltétlenül tudjuk összehozni ilyen-olyan okokból (még sosem volt éjjel a lánnyal gond le is kopogom kop-kop-kop). Szóval most szegényem nem képes a 160ml-nyi kajcsit megenni egy lendülettel, ellenben 2óra alatt kb. bele lehet szuszakolni kortyonként. Aztán alszik fél órát, és ennyi volt, kezdődik előről. Még így is lehet egyébként bírni, csak többet kell vele játszani - amit én bevallom élvezek. :D Imádom amikor vigyorog rám mint a tejbetök. 

Az istenek találmánya a hajszárító. Hell a hajszárító hangjától tökéletesen hipnotikus állapotba kerül, így az esti fürdés utáni altatás velejárója lett a hajszárító hang. Először még a nyomorult Philips hajszárítóm volt a szekrény és a kiságy közé beékelve, és had szóljon, de találtunk költséghatékonyabb megoldást a világ bölcs szülőitől: Avagy a youtube-on fellelhető "végtelenített" majdnem 1-2órás hajszárító hangokat. Fehér zaj a köbön, még én is bebódulok tőle. Nah szóval ezt telefonon beindítjuk, és jöhet az altatás. 

Ma végre megérkezett az órám, amit nagyimtól kaptam névnapomra. 
Imádom, mert egyrészt nekem mindig időre van szükségem (ezügyben kaptam már egy Harry Potterből ismert időnyerő "készüléket"), másrészt meg nekem valahogy a felnőttléttel van összefüggésben az óra. Világ életembe azt láttam, hogy a felnőtt, komoly nőknek ott csillog az óra a kezén. Mostmár nekem is van. 

Ő lenne az, kőkemény 1.300FT volt. 

Tegnap voltam még itt a faluban ingyenes ruhaosztáson. Ez olyan, mint a turkáló, csak itt a rendelők előtti folyósó szélére van felhalmozva a ruha, és nem kell utána fizetni. Találtam 1-2 jó darabot. 
Egy szinten azért motozott bennem a büszkeség, hogy azért ennyire veszettül csóró nem vagyok, másrészt meg arra gondoltam, hogy az ember lányának túl kell lépni önmagán (legalábbis az én életfilozófiám alapján).
Életem első turis élménye egyébként roppant fitalon volt. Kb. 6éves lehettem, amikor felkerekedtünk apám-anyám és mama társaságában át a hegyen az erdőn, hogy a szomszéd falu határában lévő - magtárolóból kalakított turkálóban körbenézzünk. Sosem vettünk rongyos ruhákat, sőt. Én voltam a legdivatosabb a környéken, mert senki nem jött velem szembe olyan ruhába, ami rajtam volt. 
Azóta ez túlfejlődött bennem. Ha van bármilyen mániám, az az olcsó ruha gyüjtés. Egyszerűen nem vagyok képes ellenállni egy zsák csinos ruhának, ha max. 1000ft-ot fizetek érte. 

Először is szeretném mindenkinek megköszönni, aki nem hagyta ki, hogy szinte naponta nézegesse a blogom, hogy visszatérek-e. Ez a fajta törődés addig a napig idegen volt számomra, amíg meg nem ismertem itt bizonyos embereket. 

Hoztam egy új designt, mert a visszatérésem megérdemli. A mostani design rövid tanulsága, hogy merd felvállalni magad, mert nem az számít hogy másoknak mi a véleménye, hanem az, hogy te magad milyen véleményt alkotsz magadról. 
Hogy csak sztárok kerülhetnek egy fejlécre? Nos, én sztár vagyok (néha hulló-star). A saját életemben legalábbis. 

Vágjunk is bele mi törént amíg nem voltam.
Utolsó bejegyzéseim egyikében említettem, hogy kezd elszabadulni bennem a pokol. Igazából őszintén nem tudom, hogy mit vártam, mert annyira tökéletesen előre láttam ezt az egészet, hogy akár már az elején mondhattam volna annyit, hogy állj, és ne tovább. De nem mondtam. 
Nem köntörfalazva, még alig gyógyultam meg a császármetszésből, de már játszottam a hősnőt, akinek semmi sem lehetetlen. Persze a testem nap mint nap jelezte, hogy a fekvés jelentősen jobb ötlet lenne, de persze én megfelelési kényszeremben a legelvetemültebb dolgokat is elkövettem nyomorult testem ellen, hogy ne tudja magát kipihenni. 
Az egész ott kezdődött - és elnézést, ha valakinek ez undorító, de lényegi pont -, hogy megkaptam a fogamzásgátlómat, amit én el is kezdtem szedni. Nem tudom miért éreztem úgy, hogy nem fog kiütni, amikor egy mezei C vitamintól is egy hétig rosszul tudok lenni, nah de felborította a hormon-háztartásom, aminek következtében több mint 1hónapot menstruáltam (ami minden csak nem normális). Nő társaim tudhatják, hogy ez milyen kimerítő dolog abban a bizonyos ciklusban is, nemhogy ilyen tökéletesen hosszúra nyújtva. 
Erre ráfeküdt egy adag étvágytalanság, majd néha lányom rossz mozdulata játék közben, amitől a sebem fájt és attól volt hányingerem, vagy a túlerőltetés, vagy csak a szimpla felelőtlenség, amivel a saját étkezéseimet kezelem... szó-szó jártányi erőm sem maradt. 

Hogy mit tettem ezután? 
Kifestettem párommal a szobánkat, átrendeztettem vele, és a haverjával a bútorokat. Vissza pakoltam szanálva az összes ruhát amit kihordtunk. Kutyát etetek-itatok (6liternyi vizekkel szambázva ha párom nincs itthon), cipelem a gyereket a kenguruban... ergo meg lehet szépen nyugodni, semmt nem változott a kritikus hozzáállásom az egészségemmel kapcsolatban. 

Most sem vagyok a helyzet magaslatán, csak most rácsücsül minderre, hogy lányomnak nől a fogacskája, szóval napközben képtelen aludni, én meg éjjel nem, szóval játszom a baglyot mint anno nagyon-nagyon rég. Csak akkor még pár évvel fiatalabb voltam, meg pöppet erősebb. De nem panaszkodom, ez a saját keresztem. Egyszer majd úgy pórul járok, hogy megtanulom egy életre a leckét - és a környezetem is, mert nem kell abba a hibába esni, hogy bárki is észreveszi, hogy még mindig milyen nagy a baj. DE! Ki fogok belőle lábalni, nem kell félteni. 

Ma/holnap jelentkezem, attól függ, hogy hogyan vesszük, hiszen hajnal fél négy van.... 

Kedves még idetévedt Olvasóim! 

Nem is olyan sokára visszatérek ígérem, de még próbálom az energiám normalizálni. 
Sajnos a betegségem mindent kivett belőlem, amit lehetett, és még mindig nem épültem fel belőle igazán, de napról-napra dolgozok rajta, hogy ez ne így legyen. 

Köszönöm kitartó türelmetek, 

Divo

 Olyan jól indult minden. Ment a tervezgetés a hétvégére nézve is, tele voltam csodálatos tervekkel, ötletekkel, de....DE Ember tervez isten végez alapon összeszedtem egy fertőzést a folyóba, szóval most 38+++-os lázzal, iszonyatosan fájó alhassal, hasmenéssel és enyhe vérzéssel döglődöm itthon. 
 Ha ez még nem lenne elég, erre fekszik rá jóindulatúan a frontérzékenységem, ami beindult rendesen. Ez ugye mostmár azzal is jár, hogy a hegem is fáj.... qrva jó! 

De nem adtam fel, megcsináltam az éjjeli szekrényem ( a végére kezdtem el vérezni...), meg alapból próbáltam életben maradni, nem feladni meg elfeküdni. 

Remélem jobban leszek nemsokára...

01. Közös jegeskávé nagyimmal

 Nincs is jobb, mint egy frissítő jeges kávézás a nagymamáddal a dög melegbe. Természetesen a betegségem miatt csak itthoni keretek mellett, de az élmény ugyanaz. Beszélgetés önfeledten!

A második körbe már csokoládé fagyi került, de úgy is nagyon finom volt, és a lázamnak is "jól esett" a hűvös innivaló. Nagyon szeretek a nagymamámmal beszélgetni, mert mindig jókat nevetünk a végére. Magunkon vagy másokon egyre megy!

02. Új éjjeliszekrényem

 Bár már régóta ott volt, de csak egy szimpla pelenkás-doboz képébe. Ma - fellázadva a lázam és fájdalmaim ellen bevontam csomagoló papírral, és még egy fiókot is készítettem bele. Így már stílusos szerintem :)

 Hát igen. 
Ma reggel korábban keltem a megszokottnál, mert kitakarítottam a kocsit a lemosás után. Semmi kedvem nem volt a dögmelegben porszívózgatni. Viszonylag hamar elkészültem, és még élveztem is az egészet. 
Utána rohangáltam boltba, hogy legyen valami reggeli/tízórai/ebéd-féleség, amire a virsli tűnt kiváló választásnak. Könnyű, laktat, és finom. Csináltam uborkából egy ilyen delfint, bár az enyém látványosan rondább volt az uborka nem megfelelő alakja miatt. Nahde sebaj, párom értékelte, és ez a lényeg! 
Utána kitakarította a kis szerelmem a számítógépét - amire ráfért, tekintve, hogy mennyi porcicát megevett a szentem, aztán már rohantunk is Helénával a nagymamájához, mert ma ő volt a "soros", hogy vigyázzon rá (magyarul kb. kikönyörögte, de ez aranyos valahol). 
 Aztán jöhetett a Dávodi fürdőzés, ami rettenetesen jól esett ebben a kánikulában. Jó volt kimozdulni, mert Gergőm holnaptól feszített munkatempóban kénytelen dolgozni (24órázásból megy 24órázásba) a bajai halászléfőző fesztivál miatt. Sebaj, ez csak egy hét, kibírjuk. Így is minden második napon látni fogom hosszabban is. 
 Nem szándékozom ez idő alatt tétlenkedni. 
Először is meg kell csinálnom anyós webshopjának a webdesignját, aztán szeretnék a ruháim között uralkodó katyvaszból is megoldani valamennyit (pár outfit-et összeállítani, szelektálni stb.), aztán Heléna ruhái között sem ártana egy válogatás, illetve az edzést is el akarom kezdeni. 
Párom egyébként nekiállt kondizni - a munkahelyén munkaidőben van rá lehetősége. Érdekes, hogy a pasik kondi mellett mi vitamin mennyiséget képesek összezabálni. Én a felétől megfeküdnék.
Illetve kitaláltam pár megvalósítható ötletet a varrógépemmel, amit meg is fogok valósítani. 

Péntekre meg ki kéne pihennem magam, mert Eliffe-el meg kell ünnepelnünk ugyebár a névnapunkat. Már készültem neki egy kicsi finom ajándékkal - ami max ha nem ízlik neki, hát megoldom én a sorsát. :D

Közben igyekszem folytatni a boldogság kihívást, mert már most érzem a hatását. Minden nap izgalmas, hogy keressek két dolgot... ajánlom tényleg mindenkinek! 

01. Dávodi strandfürdő 

 Ma délután elmentünk párommal Dávodra élvezni egy kicsit a TISZTA vízű medencék nyújtotta kényelmet. 
Valóban igaz a jelmondatuk: Ahol az idő élménnyé válik. 

Jól esett ez a kis kiruccanás, megvolt a maga romantikája a 6liter naptejjel, hideg vizes zuhannyal, hosszú úszásokkal a mély vízű medencébe, hamburger/gyros evéssel a parton, miközben a lubickoló kisbabákat néztük, és arról elmélkedtünk, hogy Helénát is el fogjuk hozni, mert biztos élvezné. 

03. A megjött utalvány

 Délelőtt megérkezett a "várt" GYES utalvány, aminek nagyon örültem, mert már így ténylegesen pontosan tudom, hogy mennyiből gazdálkodhatom ki az új bútort - amit még nem találtam meg. Ez volt az utolsó elcsúszott, és késve érkező juttatás Heléna után. És azt a bizonyosságot adja vissza, hogy jelenleg nem kell dolgoznom, mégis tudok "segíteni" a családunkon. Ellenkező esetben megzakkannék a semmittevésben. :)

 A hőmérséklettel együtt úgy látom, hogy az életem is kezd - rendes kerékvágása szerint - felfelé ívelni. Reggel később ért haza párom a munkából, utána viszont együtt aludtunk délelőtt - hármasban szokás szerint Helénával. Én "sajnos" délután is bealudtam, mert ez a hőség nagyon kikészített, olyan 4óra körül ébredtem, kimentem a konyhába, és láttam, hogy az én édes párom épp szorgoskodik a rántott-hússal. Végül ő sütötte ki, meg mellé krumplit is. 
 Kitalálta, hogy menjünk be megnézni a kilátót a kislánnyal, de leszavaztam, mert Hellt ennek a melegnek még 5órakor se tenném ki. Úgy volt, hogy nem tudunk strandolni menni, mert nincs meg a fürdőruhám, de szerencsére eszembe jutott, hogy hova tettem, így felvetettem ötletnek, hogy menjünk fürödni a Sugovicába. Így is lett. Felöltöztünk, Hellt a mamámra bíztam, aztán indulás! 
A víz hűvös volt - én bevallom, hogy az elején vagy 10percig csak fáztam mint a jó gyerekek, addig párom már át is úszott a tulsó partra, és már javában visszafelé tartott a kötelező pihenés után, mire a nyakam a vízbe ért. Nem nagyon ment az úszás, mert fáj minden izmom, de átöleltem párom, és lebegtem egy kicsit. A célnak megfelelt - lehűltem.
 Imádom látni, amikor úszik, és irigylem is. Tudok úszni - be is b.szna ha balatoni gyerekként nem tudnék - de rühellem az olyan vizet, aminek nem látom az alját. Valamiért beparázok, bezzeg a balatonba egyébként annyira nagyon nem is zavar. Meg másrészt nem látom be mi értelme lenne hősködnöm az olyan vízbe, ahol nem ér le a lábam, ha a nyakig érőbe is tudok úszni, és ha gebasz lesz, le is tudom tenni a lábam, nem korrekten a vízbe fulladni. 

Erről jut eszembe, hogy alig potom 5éve átúsztam a Balatont. Jó társaságom volt a közepétől egy idősebb bácsi képébe. Már "hajtottak" minket csónakkal, hogy igyekezhetnénk, mert viharosabb lesz lassan a szél, de mi nem siettük el a hátúszásunkat. Jó, a végére bele kellett húznunk, mert tényleg kezdett veszélyessé válni a helyzet a magasodó hullámokkal, de megcsináltuk. 

 A fürdőzés után bemutattam a profizmusom, hogy hogyan lehet egy tömött strandon úgy felöltözni - és közbe levenni a fürdőruhát - hogy senki ne lásson meg. :'D Természetesen lányos zavaromba bugyit elfelejtettem vinni, szóval... mindezt még szoknyával is. NAH DE! Inkább ez, mint egy látványos fertőzés elkapása az iszapos víztől. 
 Természetesen még eszünkbe jutott lemosni az autót is, egy ilyen kézi autómosóba. Jó buli volt, mert viszonylag olcsón és hamar le tudtuk mosni. Így már csak holnap délelőtt a belső kitakarítás vár rám. 

Akartam mondani, hogy 5nap múlva lesz ugye 2hónapos a lányom, nos, az alakom pedig már most olyan, mint előtte. Szóval ha lemennek ezek a dög melegek, akkor elkezdek szigorúan edzeni. Rá kellett jönnöm, hogy az életbe nem leszek "nagyobb", ha a zsírpárnákat várom mint a messiást. Nekem minden centiért meg kell kűzdenem, és meg is fogok, mert az edzés által egészségesebb is lehetek. 

Egyébként ma dinnyét, és hódinnyét is ettem. Az utóbbi egy fehér sárgadinnye inkább, a belseje is egy az egyben az, de az illata inkább bodzára hasonlít. 

01. Együtt, vele

 Kettesben, a Sugovicában kiheverve az egész napos dög meleget - felbecsülhetetlen. Némi "gyerekes" kagylógyüjtéssel egybevéve. Igaz a víz az én igényeimnek még mindig rettenetesen büdös, de az érzés, hogy alig 2hónappal a szülés után (pontosabban 56nappal) büszkén feszíthetek a bikinimben a párom mellett, semmi visszamaradt hassal, nem látható heggel, nos... a minimális hiúságom kellőképpen meglegyezgette. Végre kettesben vele... ez a boldogság.

02. Lökött pillanatok a lányommal

 A pillanat, amikot először tartok a lányom szája elé dinnyét, ő meg csillogó szemekkel nyalogatja, mint a "nagyok" a fagyit. Olyan rettenetesen édes! És az ücsörgés - bárhol, bármikor, akár anya vállán is... 

TE MÁR MEGINT MEGHIBBANTÁL? *képzeletbeli csattanós pofon*

Úgylátszik, hogy ha fél percig nem figyelek magamra, akkor elkanászodom itt a nagy jólétemben! Van-e okom panaszra? Van persze! Kinek nincs? De én - ha emlékeim nem csalnak - arról voltam mindig híres, hogy túllépek olyan "csekélységeken", mint önmagam. 

Erre egyébként döbbenetes módon akkor jöttem rá, amikor - új szokásomhoz híven - a lányommal együtt néztem a TLC adót. Most éppen menyasszonyi ruhát vettek a gazdag picsulák a műsorban, ami számomra remek szórakozás, mert néha azon tudok napokat röhögni, hogy egy "tehén" kiadott 15.000dollárt egy olyan ruháért, ami nem is áll jól rajta, miközben a szerényebb egy 1500dolláros ruhában is TÜNDÖKÖL. 
Nah de akkor jött az a hölgy... aznap volt 50éves. Több tíz évnyi házasság - 1 lánygyerek után ment férjhez a lánya apjához. Akkor érezték úgy, hogy most megteszik. Felvette a csodálatosan álló ruhát magára (ami megjegyzem nem is volt drága), és szebben tündökölt benne, mint a fiatal nők a brutáldrága ruháikban. Bevallom, magamra ismertem benne. Egy nem létező alteregómra, aki örül annak, amit az élet adott, és MEGÉLI, akkor amikor van rá lehetősége. Ha 30év múlva is.

Gyenge lettem. Vagy nevezhetem ezt gyengeségnek? Szóval újra - mint régen - az én szakállas fogadott-öregapámhoz fordultam (az Atyához), hogy ugyan ha tökre ráér esetleg, akkor adjon valami jelet, hogy jó volt az elgondolásom erről az egészről. Hát adott... 
Szóval mentem a lentebb említett polcért A-hoz, aki bejelentette, hogy augusztus 8.-án házasodnak össze a párjával (akivel január óta vannak együtt). Egy rossz házasság után igazán megérdemli a boldogságot. Megjegyezte, hogy alacsony költségvetésű lesz. A régi ruhájában lesz, 40fő van meghívva, és bográcsoznak - mert úgy olcsóbb. A meghívókat még nem küldték ki, mert... 
És ekkor mélyen meghajoltam az Atya előtt. Hát persze, tudom én... az az én karmám, hogy mások problémáit oldjam meg, hogy abból kiindulva már a sajátomé is megoldódjon mire kettőt pislogok. Szóval természetesen felajánlottam, hogy ingyen megcsinálom a meghívókat. Így van ez rendjén barátaim. Ha már én is erre "kényszerülök" majd, legalább segítsek annak, aki hasonló cipőben jár, ha már tudok.
Valahol mélyen ott belül meg jött a válasz - bár jóval később. Mi van, ha ezzel egy folyamatot indítottam el? Mármint az önzetlenséggel. Hiszen könnyen lehet, hogy hála ennek egyszer majd virágkötő lévén ő segít ki engem. Persze sosem kérném, és nem is várnám el. De a jellememhez tartozik, hogy utólag mindent átgondoljak a spontán döntéseim után. Bízom egyébként a döntéseimben. Nem csalnak meg. 

A párkapcsolatomért is igyekszem tenni. Mivel más opció nem jutott az eszembe, így megdobtam páromat egy általam régebben olvasott - nőkezelési útmutató könyvvel. Ami leírja a hosszú párkapcsolat "feltételeit". Miután anno olvastam, el kellett ismernem, hogy 90%-ban hasznos és valós információkat tartalmaz. Talán segít rajta/rajtunk. Nem akarom elveszíteni. Szeretni akarom, de ehhez neki is tennie kell. Többé nem képzelhetek a tetteihez dolgokat, mert az önámítás hazugság. A hazugság pedig métely, ami mindent elemészt, ami kapcsolatban áll vele. 

Innét jött az elhatározás, hogy végig csinálom a boldogság kihívást. Tudatosítanom kell magamban, hogy miért vagyok a világban. Mi az, amiért megéri minden nap felkelni. 

Sziasztok! 

Az előző bejegyzésemben alkalmaztam azt az egyszerű dolgot, hogy elengedjem, ami fáj. Számomra a válságkezelés megannyi módja közül az a legbiztosabb, amikor kimondom/leírom, és így engedem el. Jelentem: Sikerült! Jobban érzem magam. 

Ennek hatására úgy döntöttem, hogy végig csinálom a 100 napos Boldogság Kihívást, itt a blogomon, és nem az ott megadott lehetőségek közül választva. Elismerem, hogy változtatnom kell, és mivel már a fájdalmak elengedésénél is a "kiírás" segített, így úgy döntöttem, hogy most is a szavak/képek erejét fogom felhasználni. A bal oldalon láthatjátok is, hogy aktuálisan melyik napnál tartok. 
Mivel szeretnék VALÓBAN boldog ember lenni, ezért saját döntésem alapján nem egy, hanem napi két dolgot emelek ki, ami boldoggá tett. Szóval ezentúl a blogbejegyzéseimen túl ennek is szentelek 1-1postot. 

01.: Új polc a sufniban

 Hirtelen felindulásból vettem meg potom 5ezerért használtan A-tól (akivel a virágboltban ismerkedtem meg decemberben némi közös munka által). 2x esett a fejemre az egész, mire össze bírtam rakni. 
Külön kiemelném, hogy büszke vagyok rá, mert az összekötő elemek csavarjai jelentősen nagyobbak voltak, de "alátét" gyanánt kitaláltam, hogy bazinagy anyacsavarokat raktam a csavarokra, és azokat fogattam meg a kisebbekkel. :) 

Végre megszűnt a KÁOSZ, és minden élelmiszeremnek megvan a megfelelő helye. Ami jól is jön, tekintve, hogy apáméktól rendre ha jönnek komoly élelmiszer segély szállítmányt kapok (rahedli tészta, cukor, liszt). Ez egyébként kedves tőle, de már van 15kiló lisztem, amit nem tudok mire használni :D 

02. A lányom "előadása" számomra

Mint mondtam, Heléna szeret "beszélgetni", főleg azthiszem, hogy nekem. Mármint, amint engem meglát, remeg keze-lába, rugdos összevissza, és látszik, hogy boldog. Ezt meg is örökítettem egy rövid videóval :)

0:25-nél a leghalálibb :D

 Volt egy álmom, de az élet közbe szólt.
 Szabad kézzel festettem magamnak egy maszkot fiatalságom teljében, ami elzárt a külvilág kíváncsiskodó tekintete elől. Szeretettel javítgattam ezt a maszkot, és olyannyira jól állt rajtam - s áll a mai napig, hogy sokan nem is tudják a felszíne alatt lakó csillogó szemű álmodozó herecegnő létezését. De ne rohanjunk előre ennyire.

 Az egész azzal a fatális félreértéssel kezdődött, hogy a női nem fogadott karjaiba fogantatásom pillanatában. Megszülettem, és tudatomra ébredésem után már nem is sokkal rájöttem, hogy a kukactalanságom megannyi problémát szül számomra. Először is apám örökségét kellett más szemszögből megközelítenem. Legendákat hallottam dédapámról, aki úgy húzta a nagybőgőt, hogy fél Európa végig könnyezte a turnéit, aztán jött nagyapám legendája - mi kézzel foghatóbban feszített előttem Keszthely és a környék megannyi síremlékén, mert ő kőfaragó volt. Végül apám is beállt a sorba, akinek előre köszöntek az emberek, s nem tudtunk úgy végig menni az utcán, hogy ne lássuk az épületeken a keze nyomait. Ott volt előttem három férfi életpéldája.
A Zenész. A Művész. A Teremtő. 
Még az általános iskola padjába se tuszkoltam be szinte magam, amikor elhatároztam, hogy nem fogok a családom női ágára hasonlítani. Bár nagyanyám a lelkét kitette értünk, de szenvedett. Anyám mindennek volt jó, csak követendő példának nem. Dédnagyanyám jó ember volt, de ő inkább családanya. Elhatároztam hát, hogy méltó leszek őseim férfi ágához - nő létemre. 
Kezdetben A Zenészt követtem. Arra gondoltam, hogy a zene behatol az emberek lelkébe. Szeretni fogják a hangokat, amiket eléjük tárok, a szívükbe fogadják, és felemelik őket. A nagybőgőt nem bírtam el, hát a hegedűt választottam. Sírt a hangszer a kezeim között, és könnyeket csalt a meghatottságtól a hallgatók szemébe. Hallgattam a hangokat, és rájöttem, nem az én világom. 
Később A Teremtő vált a célommá. Kűzdöttem a többszörös hátrányommal. Kicsi voltam, gyenge, és nő. Nem kőművesnek való, mégis láttam apám szemében a büszkeséget, amikor életem első, tökéletesen egyenes falát falaztam fel egyedül. Vágytam az elismerésére, és hamarosan meg is kaptam - ahogy a helyem is köztük. Néztem a falakat, a házakat, és rájöttem, hiába leszek magasabb, korosabb, és erősebb, nő maradok. Ebben a világban nem érvényesülhetek. 
Végül A Művész útjára léptem. Képekbe és alakzatokba szorítani mások és a saját érzéseimet. Vágyakat, álmokat, boldogságokat és fájdalmakat örökítettem meg. Haza találtam, s nemsokkal ezután megtudtam A Művész útját. Nem vezetett messzire, s mára csak egy szerényen díszített urnatartó hirdeti, hogy élt valaha. Magányosan. Elveszetten. 
 Ekkor még megfordulhattam volna, de vállaltam ezt az utat, és elkészült a csinos maszk. Beletörődésről és az élet elfogadásáról regélt a maszk, de alatta ott maradt a kis hercegnő, tele nőies vágyakkal. 

 A legfontosabb az esküvő volt. 
A leendő királyom térdenállva vallomást tesz, hogy mennyire, és mit szeret bennem, majd megkéri a kezem, az ujjamra csúsztatja a gyűrűt, ölelkezünk, megéljük, hogy mostantól együtt fogunk élni amíg világ a világ ( és még sok-sok nap...). Bejelentjük az esküvőt, meghívókat küldünk széjjel. Az édesanyámmal, és a barátnőimmel elmegyünk ruhákat választani. Egyet az esküvőre, egyet a fogadásra.
Tökéletes szabású, csillogó köves hófehér ruhában, ami királynői stílust kölcsönöz még a legrusnyább rút kiskacsának is büszkén lépdelni a sorok között álmaim hercegéhez, akinek büszkeségtől csillog a szeme. Körbe mindenhol ezüst és szürke díszítés, a székeken megannyi barát - ismerős - rokon, és mindenki döbbenten néz, hogy ez is én vagyok? Oldalamon az apámmal, előttem a koszorús lányokkal, bíbor színű szőnyegen. Anyám az első sorban törölgeti a könnyeit a meghatottságtól.
Kimondani a boldogító igent, miközben már az ujjamon csillog az ezüst - esetleg fehér arany szolidan díszített gyűrű. 
Utána csodás környezetben esküvői fotózás, amit megéri majd nézegetni évek múltán is csillogó szemmekel.
A fogadáson lassú első tánc a férjemmel, fekete ruhában, fehér hímzéssel, esetleg csipkékkel, de semmi csillogás. Csodálatos és finom torták, és lehetőleg zöldség mentes koszt az asztalokon. Aztán a vad és erotikus nászéjszaka, amin megfogan az örökségünk a világ felé. Nászút a tengerparton kettesben, naplemente nézés, közös fürdőzés, esetleg egy hajókázás, este pedig romantikus vacsora gyertyafénnyel. 
Nevetős-boldog gyermek várás. Kézenfogva gyerekszoba berendezés - festegetés, ruha válogatás. Sok-sok romantikusan kettesben töltött estével, gyümölcslé iszogatással a kávéház teraszán, álmodozásról a leendő gyermekünkről. 
Keservesen fájdalmas szülés végén meglátni a gyermek arcát, magamhoz szorítani, életerővel ellátni az első órákban az anyatejjel, kötődést kialakítani, miközben a férjem simogatja az arcom, és látom rajta a boldogságot, és a törődést. 

Requiem. A valóság sosem lesz olyan már, mint az álmom. 

 A lánykérés többszörös tragikussága után saját kezembe vettem a dolgot, és a saját méretemre szabattam az eljegyzési gyűrűt - amit alig egy hete húzott először a párom az ujjamra - miután felszólítottam rá. 
 Az esküvő előtt már a szülés várt rám, aminek a végén napokig kellett kűzdenem, hogy folyamatosan velem lehessen a lányom. A tejem alkalmatlan volt, s a párom arcán először nem a boldogságot láttam, hanem az aggodalmat az irányomba. 
 Az esküvő kilátásai sem mutatják, hogy összeférnének az álmaimmal. A rút kiskacsa maximum a belső szépségétől csilloghat extrán az esküvőjén, mikor a fülledt tanácsteremben besomfordál, hogy aláírja azt a bizonyos papírt. Esetleg egy pohár pezsgő belefér. De legalább a tanúm az lesz, akit látni akarok ezen az eseményen.
 Az anyám max a dühtől sír, hogy ennyi is összejött nekem. 
 A fogadáson legjobb esetben is füstben áll majd a kert, hogy a bográcsban főzött kosztot egy erős lelkű beavatott pontosan mérje műanyag tányérokba - hogy jusson annak a szemérmetlenül kevés embernek, aki kíváncsi erre az eseményre. Tesco-s csokoládétortából vágunk gondosan vékony szeleteket, miközben egy fényképezőgéppel rendelkező barát/ismerős örökíti meg az álmaim döglődő kék madarának utolsó rángásait. 
De legalább a férjem az lesz, akit szeretnék, hogy az legyen. 

Hogy mikor van akár erre is esély? 
Egy szerencsés általam megtett lottó szám kombináció után, vagy egy negédes mosolyú providentes munkatárs távozásakor. Esetleg amikor a lányom az első munkahelyén megkapja a prémiumot, kisegíthet egy kevéssel. 

De persze bármikor feltűnthet a színen egy gazdag Amerikai nagynéni, aki rokonság híján a legifatalabb női rokonára hagyja tetemes vagyonát. Nos.. ez sem jön össze, hiszen az is az én húgom lenne. 

Szóval kedves álmaim. 
In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti