Kiolvastam a Jacob által ajánlott könyvet. 

Úgy döntöttem, hogy lépésekben haladok. Első körben igyekszem lerombolni azt a sérthetetlen istenkulsztuszt, amit apámmal szemben teremtettem az évek során. Nem fogok tagadni, bármennyire is rettegek szabadon engedni ezeket az érzéseket. Fáj. Mocskosul fáj emlékezni, de úgy jó, ha fáj. Legalább tudom, hogy élek. 

Több lépésben szeretnék ebben is haladni. Első körben, az első fejezetben ha van kedvetek elolvashatjátok, hogy hogyan mérgezte meg apám az életem (linkelve, de betűfóbiásoknak nem ajánlom), a második fejezetben a hatásokat szeretném kielemezni, amit ezek az életemben okoztak. Szépen sorjában, mert utána jön az anyám pusztító magatartása is, és így tovább. 

Ha ez kell ahhoz, hogy legyen erőm ellátni a lányomat, akkor állok elébe. Egyébként ahogy leírtam a linkelt fejezetet, kicsit mintha visszatöltött volna az akksim, szóval gyanús... gyanúúúúús. 

Szurkoljatok. Holnap találkozom az apámmal, és a kedves hugaimmal, és a mostoha anyámmal - ergo akikkel nem akarok. De már tettem egy nagy lépést. Pl. nem akartam, hogy apám kiröhögjön, hogy lenőtt egy kicsit a hajfestésem. Tuti élcelődni fog rajta - én meg csakazértse nyúltam hozzá a hajfestékhez ma. Ez egyébként szép meg jó, de görcsben áll a gyomrom, hogy mit tartogat számomra a holnapi nap. De Gergőm velem lesz, és akkor erősebb vagyok. 

Istenek ne hagyjatok el... 

Lelki okok... 

Igen, bennem is felmerült, és tegnap komoly időket szakítottam rá, hogy megtaláljam azt a pontot, ami előidézhette. Meglátni az összefüggéseket, beismerő vallomást tenni magamnak. Beszélni róla? A franc se tudja, de azthiszem kell. Kell, mert ha az ember kimondja, akkor már csak kevésbé tud marni. 

Szóval.....hát....jahm..... 
Apám. 
Had ne mondjam, hogy egy nyílt titok, hogy a lányok többsége odavan az apjáért. Nem vagyok ezalól kivétel én sem. Ó! Hogy is lehetnék? Eltorzult és elkorcsosult családfámból apám volt az egyetlen, akit lehetett szeretni. Akinek minden hibájára jótékonyan rávetült, hogy "dolgozik, fáradt".
Apám. Az etalon, aki felé a megfelelési kényszerem a legelsöprőbb volt, aki szőlőt és barackot lopott a szomszédtól, amikor nem volt mit ennünk. Aki horgászni elvitt magával, hogy legyen ki ügyeljen a pecabotjára. Akitől szeretet gyanánt elég volt, ha rám nézett..... akkoriban még úgy nézett a mélyzöld szemeivel..... 
Apám. Aki egy szép napon bemutatta a féltestvéremet, akit akkoriban hozott össze, amikor én még járni tanultam. Aki elvárta, hogy szeressem a féltestvérem, majd később, amikor elváltak anyámtól elvárta, hogy gyűlöljem is. Aki kidobott az utcára, mert nem kellett neki még egy lány mostohatestvérem mellett. 
Apám. Aki felhívott telefonon, hogy útban van a hugom a világ felé. Ő, aki sírva tartotta a karjai közt azt a kislányt boldogságába. Aki kitagadta a féltestvérem, csak mert szabad szájú volt. Aki felém sem nézett, amíg a gyámhatóság egyszer el nem akarta venni tőlük a két kislányt. 
Apám. Akinek ott voltam, hogy neveljem a két testvérem jó fél évig az őrült exem mellett. Aki félre fordította a fejét a lila foltjaim láttán. Aki kikacagott, ha anyámba próbáltam emberséget nevelni. Aki a bukásomat jósolta mindenbe, amibe belekezdtem. 
Apám...

Mindig kettős érzése lehetett az irányomba. Egyfelől akarta, hogy szívós legyek, intelligens, és erős. Másrészt akarta volna, hogy barbie-val játszó kislány is legyek. Aztán lemondott rólam, és talált magának megfelelőt. 
És most végig nézhetem a diadalt, amit nem én arattam le. 
A két hugom kiszólta a száján, és kaptak két kígyót, amikkel alig törődnek - nekem egy teknőst is nehéz volt apámból kicsikarni. Inkább dolgoztam és megvettem. Mostohatestvérem nyár elején kitalálta, hogy neki piercing kell, azonnal kapott. Most megy gimnáziumba a szájából fityegő vasdarabbal. 
Mivel megtetszett neki egy 10.000ft-os platform (magasított talpú eléggé) extra ronda papucs, így apám gondolkodás nélkül megvette neki. 
Senkit nem zavart, amikor röhögtek rajtam a lányom névválasztása miatt. Szerintük ciki ez a név. Apám támogatja.

Nyilvánvaló a kivételezés. DE nem ez a része vágott mellbe. 

Anno, amikor kijelentettem apámnak, hogy grafikus leszek, lehurrogott. "Ez nem munka, ez kreálmány, ostobaság, nem adok rá pénzt". Nem is adott. A képzésemről sem tudott - és a mai napig sem tudja, hogy kijártam az iskolát. 
Mégis, egy szép őszi délután jut eszembe erről mindig. Amikor kértem, hogy vegyen egy csomag színes ceruzát, és azt mondta, hogy művészetekre ő nem fog költeni soha....

Most pedig közel 3hete folyamatosan azt látom facebookon, hogy mostoha tesvérem osztja meg, hogy mi minden mű sebet készített már magára - féltestvéremre, és az apámra. 
Ez nem egy doboz színesceruza ára egyébként :) Folyékony latex, festékek széles palettája stb. Apám ezt támogatja, még modellt is ült neki hiszen. 

Azthiszem megfeküdte a gyomromat ez az egész. A két féltestvérem egy fikarcnyival sem jobb nálam, mégis mindenki ezt éreztetni. Másik féltestvéremről csak annyit tudok, hogy angliában van. Neki volt esze, nem kért a "családi idillből". És ha még a mély megalázásom nem lenne elég, bátorítják a két testvérem, hogy amint lehet közöljék, hogy már "nagykorú" meg "idősebb" meg "öregebb" vagyok. Valamint arra is, hogy mivel Regina Dalma a két keresztnevem, így mindenképpen a Reginát használják ha megszólítanak, mert én a Dalmát használom érzelmi okokból. 

És hogy mi indította el ezt a felismerés lavinát? 
Semmi. Felismertem ezt én már jó ideje, csak bevallani nem akartam magamnak. De összevesztünk pár hete Gergővel, és mivel mindkettőnknek rossz napja volt - névnapom után - így a fejemhez vágta vissza kézből: "Az apád, aki névnapodon se köszöntött fel?". 
Ezt a mondatot nem lett volna szabad... és nem is akarta, csak veszekedéskor minden elhangzik, amit az ember nem is akar. Azonnal megpróbált megvigasztalni, bocsánatot is kért százszor, és én Neki meg is bocsátottam.
Csak valahol a gyermeki szívem mélyén még mindig ott ver visszhangot apám mondata névnapomkor: Nem köszöntelek fel, mert nem ma van a névnapod. Viseld büszkén anyád nevét.
És az a kacagás. Tőle, és a háttérben a hugaim...

Az erőmet azthiszem a haragom emészti el. 
Nem rájuk haragszom. Magamra, hogy még érdekel, hogy még fáj, és hogy még ennek ellenére is csak azt szeretném, ha megint úgy néznének rám azok a mélyzöld szemek....
De már sosem fognak. 

 Gondoltam miután elolvastam Porcelain odaadó törekvését, hogy egyéniséget alakíttasson ki az emberekben, reklámozom kicsit azzal, hogy nyílttá teszem a házifeladat-megoldását, mert tényleg tanulságos. 

Képzeld el, hogy milyen vagy valójában. Alkosd meg az én ideálodat, majd írd le következő szempontok szerint és tűzd ki valahová!

Szóval az ideális énem: 
Mit látsz?
- Egy pozitív, de mégis visszahúzódó lányt, aki békésen szemléli a külvilágot. 
Milyen a külsőd?
- kb. 10kilóval több, izmosabb, félhosszú feketéskék haj, hosszú szárú cipő/csizma, sötét, de mégis színes ruhák. 
Milyen emberekkel vagy körülvéve?
- Olyanokkal, akik elfogadnak, támogatnak, szeretnek, és ismernek. 
Milyen a belsőd?
- Nyugodt mint a víztükör, boldog, és vidám. 

Ezek után nézz tükörbe félmeztelenül! Nézd meg magad jól.  

Majd írd le egy papírra:

Szóval a jelenlegi énem: 
Mit látsz? 
- Egy fáradt nőt, aki beletörődött az élet nehézségeibe, mégis igyekszik vidáman felfogni a hétköznapokat. 
Milyen a külsőd? 
- Vörösesbarna félhosszú alaktalan haj, vékony, mégis szikár alkat, pár sebhely az évek emlékei gyanánt, és végre kicsit kerekedő pocak. 
Milyen emberekkel vagy körülvéve? 
- Olyanokkal akik szeretnek, elfogadnak, támogatnak, de nem ismernek, és nem is akarnak. 
Milyen a belsőd? 
- Kétségbe esett, és egyre fáradtabb. Reményekkel teli, és bujkáló önbizalommal ellátott, mégis magát senkinek és semminek tartja. Értéktelennek, és haszontalannak. 

Ha szeretnéd, kövesd te is nyomon, és olvasd el a tanácsokat, amik mindenkinek jól jönnének a mindennapokban. Ő már megcsinálta, "mi" is megtudjuk.

Korábban már volt szerencsém ehhez a teszthez. 
1 évvel ezelőtt kb. volt, hogy először kitöltöttem, és akkor még ENFJ besorolást kaptam (azaz "Tanítók"). Most, hogy Soul Shard blogján újra megláttam, először el is felejtettem, hogy már kitöltöttem, de aztán eszembe jutott, és egy kis kutakodás után a számítógépemen meg is találtam a lementett adatok között. A mostani kitöltés alapján INFP vagyok ( azaz "Gyógyítók"). 

Röviden:
Idealista, kitart az értékrendje és a számára fontos személyek mellett. Mindennapjait az értékrendjéhez igyekszik igazítani. Kíváncsi, találékony, és megtermékenyítően hat egy feladat kivitelezésekor. Törekszik az emberek megértésére, és jó segítség önmaguk megvalósításában. Alkalmazkodó, hacsak ez nem fenyegeti saját értékrendjét.

Ez a személyiségtípus az adatok alapján a népességünk 2%-át érinti, és nők birtokolják többségében.
Mégis a magánéleti részt emelném ki, amiről írok is most bővebben egy kicsit a "magamról" jegyében. 

Erősségei egy kapcsolatban:

- Gondoskodó : Méltán vagyok "híres" a gondoskodó képességemről, ha valaki olyannak kell megtenni, akit valóban szeretek. Nem okoz problémát éjjel egykor nekiállni sütni/főzni, vagy órákig hallgatni a másikat, hogy jobban érezze magát, elcsomagolni az ebédet szépen rendben/tálalni, órákig vakarászni/simogatni párom hátát, mert szereti stb. 
- Érzékeny és észreveszi mások érzéseit:  És néha hidegen is hagynak, mert kicsit ennek ellenére magamnakvaló természet vagyok. Egy időben ezt ki is használtam arra, hogy bántsam azokat, akiket szeretek/szeretnek, de erről Watson tudna ódákat zengni. 
- Lojális és elkötelezett- életre szóló kapcsolatot keres: Egy-egy új ember megszokása elfogadása számomra felér a pokollal. Akit megszeretek, azzal egy életre tervezek, és így is állok hozzá. Nem lennék rá képes, hogy naponta váltogassam a párkapcsolataimat, mint más a bugyiját. 
- Mások kedvében akar járni: Tökéletesen elnyomva ezzel a saját magamnak "fontos" dolgokat. Szeretek saját magamon átnézni, és mindenki mást előtérbe helyezni magam helyett. 
- Támogató, bátorító: DE csak ha van logika, és némi racionalitás abban, amit a másik meg akar tenni. Nem szoktam amellé aszisztálni, amit már előre látok, hogy bukással fog végződni. 
- Felismeri és elfogadja a másik szabadságigényét: Felismerem, és elfogadom. De ha ez azzal jár, hogy magamra hagy az én számításaim szerint nagyon sokáig, akkor elkezd az agyam túlkomplikálni, aztán jön a féltékenység, majd meglepő gyorsasággal utána az önmarcangolás/önvád, hogy miattam nem akar mellettem lenni. (És ehhez még a házból se kell kimennie a másiknak) 
- Jól ki tudja fejezni magát: Erre néha rácáfolok, viszont tudok olyan romantikusan elszöszölni arról, hogy az illetőt mennyire szeretem, hogy saját magam is meglepődök rajta. De pl. csak a páromnak vagyok képes arra, hogy azt mondjam: Szeretlek. 
- Rugalmas és sokoldalú: Valóban sok oldalam van, és rugalmas is vagyok, viszont a párkapcsolatban pl. 0 fantáziával rendelkezek (pl. hogy mivel tölthetnénk el EGYÜTT az időt). 

Gyengeségei egy kapcsolatban:

- Hajlamos szégyenlős és visszafogott lenni: Néha előhozakodik bennem, de általában nem jellemző a szégyenlősség. A visszafogottság annál inkább. 
- Nem szereti, ha az életterébe beleszólnak: Nem túlzottan gyakran jelölök ki magamnak életteret, de valóban nem szeretem, ha valaki belekontárkodik abba a kevésbe, amit magamnak tudok be. 
- Rosszul viseli a konfliktust és kritikát: Ezt aláírom. A konfliktusra és a kritikára azonnali hatállyal önmarcangolással és önútálattal reagálok. Bár ez attól függ, hogy mennyire érdekel valakinek a véleménye. De ha pl. párom viccből megjegyzi, hogy büdös vagyok, akkor komolyan elhiszem, hogy az vagyok, és mennék legszívesebben fürödni. 
- Túlzott szüksége van a pozitív visszajelzésre: Ez is igaz, és általában nem is kapom meg azoktól, akiktől a legjobban számítana. 
- Nehezen lép ki egy rosszul működő kapcsolatból: * serényen bólogat * nincs is nagyobb bizonyíték erre, mint exem, akinek hagytam, hogy 7év alatt tönkretegyen. 
- Nehezen szid le másokat vagy büntet meg: Ez viszont egyaltalán nem jellemző rám. Valószínűleg azért, mert ha az én értékrendem szerint valakit le kell szidni, akkor már robban is bennem az atombomba, és megmondom a magamét. Persze ezt nem mindenki tudja el is ismerni. 
- Visszafogja érzelmeit: Leginkább talán nem is visszafogom, hanem az érzelmeimtől való félelem (és a csalódástól való félelem) kioltja bennem az érzelmeket. A napjaim nagyrészében pl. nem érzek semmit senki és semmi iránt, viszont gyakran fellángol, és olyankor tudom, hogy élek még. 
- Perfekcionista: Jogos, bár mostanában annyira nem. 
- Magát okolj a problémákért: Mindig és minden körülmények között. Még azért is, amiről logikusan tudom, hogy biztosan nem én tehetek. 

Egyébb pár szösszenet a "Szerelmi kapcsolatok" részemről: 

- " Szüksége van rá, hogy meleg, hosszú távú kapcsolatban legyen. Ha nem egy ilyen kapcsolatban van, aktívan keresi épp, vagy a fejében teremti meg, esetleg nem realizálva egy kevésbé működő kapcsolatot." - Nagyon sokáig csak regény és novella formájában éltem meg az ilyen kapcsolatokat. Egy elképzelt nem földi világban elképzelt nem földi szereplőkkel. 

- " Előfordulhat az is, hogy a partnerébe belevetít olyan, számára fontos tulajdonságokat, ami nincs is meg a másikban. " - Ezt eddig minden kapcsolatomnál eljátszottam, köztük a jelenleginél is. 

- " Az INFP-t nem igazán érdeklik az adminisztratív dolgok, mint a csekkek befizetése vagy takarítás, de ha megkérik rá őt, ügyesen teljesíti ezt a feladatot. Jól tud bánni a pénzzel is. " - Nos, sem a csekkbefizetés sem a takarítás nem volt sosem az erősségem. Túl földi dolgok ezek az én látásmódom szerint. A pénzzel meg persze jól bánok, mert vagy kiköltekezek sírva, vagy ülök rajta mint zsidó az aranyán. 
 

Mivel Soul Shard már lelőtte a Harry Potteres képverziót az MBTI teszt kiértékelésére, így én most a Trónok Harcásat mutatom meg: 

 Ismét elkövettem azt a hibát, hogy Viccadict blogját olvastam előbb, minthogy a sajátomat. Most épp a barátságról írt egy szösszenetet, ami után erős önismereti programba kezdtem magammal szemben. 
 Először is említette: "Egy velemkorú lány általában az iskolában tudja leghatékonyabban megtalálni a barátait." 
Hirtelen eszembe ötlött egy távoli kép, a sokadik első iskolai napomról. Azért volt sokadik, mert a sok költözés miatt az általános iskolát 3különböző suliban jártam ki. Szóval ez ....igazából tudjátok mit? Kezdjük inkább a legelejéről. 
 Nem voltam soha az életbe túlszocializált ember, tekintve, hogy az óvodába is csak rövid ideig fordultam meg - de ez egy másik történet. Szóval szeptember 1.-én a nagymamám - igen, az anyám is egy másik történet - otthagyott az iskolában némi jótanáccsal a hátralévő életemre nézve: Ne sírj, mert akkor azt hiszik gyenge vagy. Oké. Challenge Accepted! Ott álltam remegő lábakkal holtsápadtan, az összeesés szélén a sok idegen egymással haverkodó gyerek övezetében, és éppen csak sírni nem sírtam, de belül ment az is nagyonis! Aztán odajött a tanárnő, és egész hátralévő életemre megtanította nekem, hogy mi az, hogy figyelni valakire. Adott nekem ceruzát és papírt - mert hallotta, hogy szeretek rajzolni - és mondta, hogy üljek le nyugodtan. A rajzolásomtól számítva potom 3óra múlva már azon izzadtam, hogy tudjam az újdonsült barátnőim és barátaim nevét. És akkor átéltem életem első művészettörténet óráját - igen 1. osztályba. Papp Gábor művészettörténész előadásában, aki hamar előavanzsált Gábor-bácsira. Én konkrétan ittam minden szavát, és pár hónap múlva már tőle tanultam mindent, amit egy iskolában nemigen lehet. Megtanított vezetni. Noh nem autót, hanem embereket tűzön-vízen át, nem magad elé küldve, hanem utat törve elöl. Kaptam tőle téli szünetre egy házifeladatot: Alkossak minnél több osztálytársammal valamit, amitől Ő mosolyogni fog. Már aznap délután gyüjtöttem az embereimet, majd az első szünetbeli napunkon a kis csapatommal a játszótéren felnőttesen elborult arccal törtük a fejünket, hogy mit hozzunk létre? Végül kitaláltuk! Alkossuk meg a Magyar Szent Koronát. Mindezt 1. osztályosan. A szünetben. A házunk hamar átváltozott műteremmé, ahová minden felhasználható kacatot összegyüjtöttünk, és a szentestét leszámítva minden nap együtt dolgoztunk. Én olvastam, és skecceltem, mert olvasni mire iskolába mentem már folyékonyan tudtam, a skeccelés pedig a véremben volt. Amikor január elején nagy melldagasztva bevonultunk a terembe a Szent Koronával mindenkinek tátva maradt a szája. Olyan fennkölt érzés volt, mintha engem koronáztak volna. Vagyis nem engem, mint emberi lényt, hanem engem, mint valakit, aki egybe tudta a gyerekeket fogni a téli szünetben, és munkára bírta venni őket. Gábor bácsi mosolygott, és ezt sosem felejtem el. Minden tanár mondta: Milyen remek kis barátok vagytok ti... barátság... ez egy új fogalom volt számomra 

ha érdekel a folytatás, a bővebben alatt megtalálod