Volt egy álmom, de az élet közbe szólt.
 Szabad kézzel festettem magamnak egy maszkot fiatalságom teljében, ami elzárt a külvilág kíváncsiskodó tekintete elől. Szeretettel javítgattam ezt a maszkot, és olyannyira jól állt rajtam - s áll a mai napig, hogy sokan nem is tudják a felszíne alatt lakó csillogó szemű álmodozó herecegnő létezését. De ne rohanjunk előre ennyire.

 Az egész azzal a fatális félreértéssel kezdődött, hogy a női nem fogadott karjaiba fogantatásom pillanatában. Megszülettem, és tudatomra ébredésem után már nem is sokkal rájöttem, hogy a kukactalanságom megannyi problémát szül számomra. Először is apám örökségét kellett más szemszögből megközelítenem. Legendákat hallottam dédapámról, aki úgy húzta a nagybőgőt, hogy fél Európa végig könnyezte a turnéit, aztán jött nagyapám legendája - mi kézzel foghatóbban feszített előttem Keszthely és a környék megannyi síremlékén, mert ő kőfaragó volt. Végül apám is beállt a sorba, akinek előre köszöntek az emberek, s nem tudtunk úgy végig menni az utcán, hogy ne lássuk az épületeken a keze nyomait. Ott volt előttem három férfi életpéldája.
A Zenész. A Művész. A Teremtő. 
Még az általános iskola padjába se tuszkoltam be szinte magam, amikor elhatároztam, hogy nem fogok a családom női ágára hasonlítani. Bár nagyanyám a lelkét kitette értünk, de szenvedett. Anyám mindennek volt jó, csak követendő példának nem. Dédnagyanyám jó ember volt, de ő inkább családanya. Elhatároztam hát, hogy méltó leszek őseim férfi ágához - nő létemre. 
Kezdetben A Zenészt követtem. Arra gondoltam, hogy a zene behatol az emberek lelkébe. Szeretni fogják a hangokat, amiket eléjük tárok, a szívükbe fogadják, és felemelik őket. A nagybőgőt nem bírtam el, hát a hegedűt választottam. Sírt a hangszer a kezeim között, és könnyeket csalt a meghatottságtól a hallgatók szemébe. Hallgattam a hangokat, és rájöttem, nem az én világom. 
Később A Teremtő vált a célommá. Kűzdöttem a többszörös hátrányommal. Kicsi voltam, gyenge, és nő. Nem kőművesnek való, mégis láttam apám szemében a büszkeséget, amikor életem első, tökéletesen egyenes falát falaztam fel egyedül. Vágytam az elismerésére, és hamarosan meg is kaptam - ahogy a helyem is köztük. Néztem a falakat, a házakat, és rájöttem, hiába leszek magasabb, korosabb, és erősebb, nő maradok. Ebben a világban nem érvényesülhetek. 
Végül A Művész útjára léptem. Képekbe és alakzatokba szorítani mások és a saját érzéseimet. Vágyakat, álmokat, boldogságokat és fájdalmakat örökítettem meg. Haza találtam, s nemsokkal ezután megtudtam A Művész útját. Nem vezetett messzire, s mára csak egy szerényen díszített urnatartó hirdeti, hogy élt valaha. Magányosan. Elveszetten. 
 Ekkor még megfordulhattam volna, de vállaltam ezt az utat, és elkészült a csinos maszk. Beletörődésről és az élet elfogadásáról regélt a maszk, de alatta ott maradt a kis hercegnő, tele nőies vágyakkal. 

 A legfontosabb az esküvő volt. 
A leendő királyom térdenállva vallomást tesz, hogy mennyire, és mit szeret bennem, majd megkéri a kezem, az ujjamra csúsztatja a gyűrűt, ölelkezünk, megéljük, hogy mostantól együtt fogunk élni amíg világ a világ ( és még sok-sok nap...). Bejelentjük az esküvőt, meghívókat küldünk széjjel. Az édesanyámmal, és a barátnőimmel elmegyünk ruhákat választani. Egyet az esküvőre, egyet a fogadásra.
Tökéletes szabású, csillogó köves hófehér ruhában, ami királynői stílust kölcsönöz még a legrusnyább rút kiskacsának is büszkén lépdelni a sorok között álmaim hercegéhez, akinek büszkeségtől csillog a szeme. Körbe mindenhol ezüst és szürke díszítés, a székeken megannyi barát - ismerős - rokon, és mindenki döbbenten néz, hogy ez is én vagyok? Oldalamon az apámmal, előttem a koszorús lányokkal, bíbor színű szőnyegen. Anyám az első sorban törölgeti a könnyeit a meghatottságtól.
Kimondani a boldogító igent, miközben már az ujjamon csillog az ezüst - esetleg fehér arany szolidan díszített gyűrű. 
Utána csodás környezetben esküvői fotózás, amit megéri majd nézegetni évek múltán is csillogó szemmekel.
A fogadáson lassú első tánc a férjemmel, fekete ruhában, fehér hímzéssel, esetleg csipkékkel, de semmi csillogás. Csodálatos és finom torták, és lehetőleg zöldség mentes koszt az asztalokon. Aztán a vad és erotikus nászéjszaka, amin megfogan az örökségünk a világ felé. Nászút a tengerparton kettesben, naplemente nézés, közös fürdőzés, esetleg egy hajókázás, este pedig romantikus vacsora gyertyafénnyel. 
Nevetős-boldog gyermek várás. Kézenfogva gyerekszoba berendezés - festegetés, ruha válogatás. Sok-sok romantikusan kettesben töltött estével, gyümölcslé iszogatással a kávéház teraszán, álmodozásról a leendő gyermekünkről. 
Keservesen fájdalmas szülés végén meglátni a gyermek arcát, magamhoz szorítani, életerővel ellátni az első órákban az anyatejjel, kötődést kialakítani, miközben a férjem simogatja az arcom, és látom rajta a boldogságot, és a törődést. 

Requiem. A valóság sosem lesz olyan már, mint az álmom. 

 A lánykérés többszörös tragikussága után saját kezembe vettem a dolgot, és a saját méretemre szabattam az eljegyzési gyűrűt - amit alig egy hete húzott először a párom az ujjamra - miután felszólítottam rá. 
 Az esküvő előtt már a szülés várt rám, aminek a végén napokig kellett kűzdenem, hogy folyamatosan velem lehessen a lányom. A tejem alkalmatlan volt, s a párom arcán először nem a boldogságot láttam, hanem az aggodalmat az irányomba. 
 Az esküvő kilátásai sem mutatják, hogy összeférnének az álmaimmal. A rút kiskacsa maximum a belső szépségétől csilloghat extrán az esküvőjén, mikor a fülledt tanácsteremben besomfordál, hogy aláírja azt a bizonyos papírt. Esetleg egy pohár pezsgő belefér. De legalább a tanúm az lesz, akit látni akarok ezen az eseményen.
 Az anyám max a dühtől sír, hogy ennyi is összejött nekem. 
 A fogadáson legjobb esetben is füstben áll majd a kert, hogy a bográcsban főzött kosztot egy erős lelkű beavatott pontosan mérje műanyag tányérokba - hogy jusson annak a szemérmetlenül kevés embernek, aki kíváncsi erre az eseményre. Tesco-s csokoládétortából vágunk gondosan vékony szeleteket, miközben egy fényképezőgéppel rendelkező barát/ismerős örökíti meg az álmaim döglődő kék madarának utolsó rángásait. 
De legalább a férjem az lesz, akit szeretnék, hogy az legyen. 

Hogy mikor van akár erre is esély? 
Egy szerencsés általam megtett lottó szám kombináció után, vagy egy negédes mosolyú providentes munkatárs távozásakor. Esetleg amikor a lányom az első munkahelyén megkapja a prémiumot, kisegíthet egy kevéssel. 

De persze bármikor feltűnthet a színen egy gazdag Amerikai nagynéni, aki rokonság híján a legifatalabb női rokonára hagyja tetemes vagyonát. Nos.. ez sem jön össze, hiszen az is az én húgom lenne. 

Szóval kedves álmaim. 
In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti