Olyan ez, mint egy végtelenített "jó reggelt" állapot. 
Az ember összekaparja az erejét és méltóságát, reménykedik, hogy aztán a nap végére megerőszakolja a reményét a valóság. Csak nekem ez a nap vége maximum 5percen belül eljön...

Itt ülök a konyhában, és próbálom ébren tartani magam, hogy el tudjak menni párommal vérvételre. Egyedül képtelen lennék rá. Ez így nem élet egy hozzám hasonló duracell elemen szocializálódott güzünek. De mindig volt mire kenni ezt a fáradtságot. Már nincs. Holnapra tudni fogom az eredményt, és utána meggyógyulok, ha tudom már mit kell kezelni/kezeltetni. 

Kis léptékekbe haladok. Megtanultam az ágyban fekve felöltözni, Hell mellém költözött éjszakára az ágyba, tegnap az egész napomat - a főzésen kívül ami tortúra volt - a kanapén töltöttem. És büszke vagyok rá, hogy éjjel aludtam el csak. 

Menni fog ez, csak nem szabad feladni......nem szabad.