A hőmérséklettel együtt úgy látom, hogy az életem is kezd - rendes kerékvágása szerint - felfelé ívelni. Reggel később ért haza párom a munkából, utána viszont együtt aludtunk délelőtt - hármasban szokás szerint Helénával. Én "sajnos" délután is bealudtam, mert ez a hőség nagyon kikészített, olyan 4óra körül ébredtem, kimentem a konyhába, és láttam, hogy az én édes párom épp szorgoskodik a rántott-hússal. Végül ő sütötte ki, meg mellé krumplit is. 
 Kitalálta, hogy menjünk be megnézni a kilátót a kislánnyal, de leszavaztam, mert Hellt ennek a melegnek még 5órakor se tenném ki. Úgy volt, hogy nem tudunk strandolni menni, mert nincs meg a fürdőruhám, de szerencsére eszembe jutott, hogy hova tettem, így felvetettem ötletnek, hogy menjünk fürödni a Sugovicába. Így is lett. Felöltöztünk, Hellt a mamámra bíztam, aztán indulás! 
A víz hűvös volt - én bevallom, hogy az elején vagy 10percig csak fáztam mint a jó gyerekek, addig párom már át is úszott a tulsó partra, és már javában visszafelé tartott a kötelező pihenés után, mire a nyakam a vízbe ért. Nem nagyon ment az úszás, mert fáj minden izmom, de átöleltem párom, és lebegtem egy kicsit. A célnak megfelelt - lehűltem.
 Imádom látni, amikor úszik, és irigylem is. Tudok úszni - be is b.szna ha balatoni gyerekként nem tudnék - de rühellem az olyan vizet, aminek nem látom az alját. Valamiért beparázok, bezzeg a balatonba egyébként annyira nagyon nem is zavar. Meg másrészt nem látom be mi értelme lenne hősködnöm az olyan vízbe, ahol nem ér le a lábam, ha a nyakig érőbe is tudok úszni, és ha gebasz lesz, le is tudom tenni a lábam, nem korrekten a vízbe fulladni. 

Erről jut eszembe, hogy alig potom 5éve átúsztam a Balatont. Jó társaságom volt a közepétől egy idősebb bácsi képébe. Már "hajtottak" minket csónakkal, hogy igyekezhetnénk, mert viharosabb lesz lassan a szél, de mi nem siettük el a hátúszásunkat. Jó, a végére bele kellett húznunk, mert tényleg kezdett veszélyessé válni a helyzet a magasodó hullámokkal, de megcsináltuk. 

 A fürdőzés után bemutattam a profizmusom, hogy hogyan lehet egy tömött strandon úgy felöltözni - és közbe levenni a fürdőruhát - hogy senki ne lásson meg. :'D Természetesen lányos zavaromba bugyit elfelejtettem vinni, szóval... mindezt még szoknyával is. NAH DE! Inkább ez, mint egy látványos fertőzés elkapása az iszapos víztől. 
 Természetesen még eszünkbe jutott lemosni az autót is, egy ilyen kézi autómosóba. Jó buli volt, mert viszonylag olcsón és hamar le tudtuk mosni. Így már csak holnap délelőtt a belső kitakarítás vár rám. 

Akartam mondani, hogy 5nap múlva lesz ugye 2hónapos a lányom, nos, az alakom pedig már most olyan, mint előtte. Szóval ha lemennek ezek a dög melegek, akkor elkezdek szigorúan edzeni. Rá kellett jönnöm, hogy az életbe nem leszek "nagyobb", ha a zsírpárnákat várom mint a messiást. Nekem minden centiért meg kell kűzdenem, és meg is fogok, mert az edzés által egészségesebb is lehetek. 

Egyébként ma dinnyét, és hódinnyét is ettem. Az utóbbi egy fehér sárgadinnye inkább, a belseje is egy az egyben az, de az illata inkább bodzára hasonlít. 

 Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de úgy döntöttem, hogy pozitív dolgokról szeretnék írni, és hittem benne, hogy az lesz minden. Igazam lett bizonyos szintig. 

 Szóval sikerült kiteregetnem páromnak normálisan mindent, ami bánt, és úgy tűnik, hogy felfogta sikeresen. A változás folyamata is elindult szerencsésen. Ezzel kapcsolatban beszámolhatok róla, hogy tegnap meglátogattuk a Szegedi Vadasparkot mint a jó kis családok hármasban.
 Hell az odautat végigaludta - mi meg megsültünk a szélvédőn át ránk szóródó napáldástól. Mire odaértünk kb. az összes keresztvíz leolvadt rólunk. A helyszínen a parkolóban megetettem Hellt - mert méltóztatott felébredni, aztán beraktam a kenguruba (babahordozó) és be is aludt. Láttunk rengeteg szép/aranyos/(számomra) undorító állatot (- ezek a majmok..). Rettenetesen jól éreztem magam - rohadt hosszú idő után először. Tudtam szívből nevetni, a lábam is legyalogoltam, a hasam is túlerőltettem (kb. az első negyed óra után üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de ki se mutattam). Remélem még sok ilyen csodálatos napunk lesz együtt. 
 Igazából felkerült a "bakancslistámra" egy új vágy: Kettesben (vagy max. nagyimmal) együtt élni Gergővel. 
 Én nem akarok panaszkodni apósomra, de szinte 70%-ban ő generálja bennem a feszültséget. Erre lassacskán és sok-sok odafigyeléssel kellett rádöbbennem. De ez pozitív, hogy rájöttem. Aztán folytatva Porcelain terápiás-ötletét most le is írom mi a gond. 

Szóval a gond ott van, hogy beleszól az életünkbe - szinte láthatatlanul és észrevétlenül. Az előző postban írtam azt a paintballos esetet, hogy milyen féltékenységem volt. Rájöttem, hogy az se csengett volna le így, ha egész délután akkor nem azt hallgatom az apjától amíg párom nem volt itt, hogy bizony a férfi elmegy máshoz, ha otthon nem kapja meg a kaja-szex kombót. Nos, terhesen kb. egyiket sem tudtam szolgáltatni (ám nagyim is első osztályúan főz) és vesse rám bárki érte a követ nyugodtan. Meg ő ültette a bogarat a fülembe, hogy vajon miért nem vitt el magával párom. Akkor valami olyasmire utalt, hogy nem feltétlenül érdemeltem meg a meghívást sem. 
 Az sem pozitív, hogy állandóan hisztisnek titulál (ha csak viccből is, bár a nőkhöz való kritikus hozzáállása alapján nem hiszem), állandóan páromat szekálja hülyeségekkel (csináld ezt-azt stb. ami eléggé ráérne egyébként).  És a többi és a többi. 

DE! Kitaláltam egy megoldást, hogy a sarkamra álljak, és rendet tegyek már végre ebbe a katyvaszba. Szóval úgy esett, hogy van az udvarba összevágva egy rahedli fa (amit az öreg kb. a legnagyobb UV sugárzásokba vágott össze, mert szerinte megrohad a fa ha kint marad... gyanús mi ebbe a melegbe? :D), amit szeretné az öreg, hogy párom mihamarabb pakoljon be. Hát én most elkezdem bepakolni (nem árt a vállamnak az edzés egyébként). Ha számításaim nem csalnak amikor rájön, hogy én pakoltam be belőle, akkor elkezdi majd az orrom előtt mondogatni, hogy Gergőm dolga lenne, csak nem képes rá mert lusta stb. Nah ekkor jön el az időm, és mostmár van hozzá elég lelki erőm. 
Szóval akkor én meg szépen kiosztom, hogyha nem tetszik neki, hogy segíteni akarok a páromnak mert képes vagyok rá, hogy többet lehessünk együtt, és nem tetszik úgy alapból neki, hogy a saját rendszerem szerint élném a családommal az életem, akkor közölje, és intézkedek, hogy elköltözzünk, aztán intézheti a dolgait úgy, ahogy akarja. 
 Mert nehogymár a nyúl hordja a puskát értitek... 

Eddig azon indokból nem álltam neki az efféle idomításnak, hogy egyrészt mégis párom apja nem kéne, másrészt az ő otthonában élünk, harmadrészt ingatagnak tartom a lelki világát, de könyörgöm! Az apósom lelki békéjének érdekében asszisztáljak amellé, hogy párom állandóan sík ideg, és nem tud 100%-osan a családjával lenni? Nah hát azt már nem! 
Bár tisztában vagyok vele, hogyha albérletbe kell mennünk, akkor elveszítem az állataimat - ami maradjunk annyiban, hogy egy olyan borzalmas dolog lenne nekem, mintha a saját gyerekem kellene elhagyjam, de egyszerűen ez megint így egy olyan helyzet lenne, mint exemmel. Márpedig most az apósommal - sakkban tart valamivel akár tudat alatt is. 

Az élet ebből áll nem? Kockáztatni kell, merni bátornak lenni, aztán lesz ami lesz, és azt lekezelni megfelelően. Szeretnék még sok olyan napot párommal és a kislányunkkal, mint a tegnapi, ezért pedig tennem kell, mert más nem fog (párom nem fog szembeszállni az apjával, ő nem én vagyok, aki kiosztja a saját apját is kegyetlenül :D).

Került kép a FotóBlogba, és a Munkáimba is!

*A kép általam lett fotózva az állatkertben 

Sziasztok! 

Kicsit sikerült megújítanom és funkcionálisabbá tennem a blogot, hogy több dolog kényelmes befogadására legyen képes kézre álló módon - legalábbis számomra, amúgy egy veszett katyvasz. Pár "címszóban", hogy mi változott: háttér | fejléc | blogpost tagolódás | üdvözlő szöveg | új oldal modul | új stílus az olvasottjaimnak | fejléces menü. 
Remélem beválik, és akkor már tényleg csak morzsákat kell változtassak rajta :) 

Eliffe "megijedt", hogy jobb oldalra került minden az oldalon, de itt nyilatkozom megnyugtatásul: Eszem ágában sincs jobb oldalra pakolni! :D 

Ma a lényegesebb esemény ami történt, hogy elmentem a védőnőhöz u.n. pofavizitre. 
Rettenetesen imádom, amikor folyamatosan kérik az ember lányától a vizelet mintát - amiből valójában azt nézik ki, hogy drogozott-e az illető - aztán jöhet nálam a kötelező megbotránkozás-lista: Mé' vagy te még csak 49kiló?! Mé' 121-es a pulzus számod?! Mé' olyan karikásak a szemeid?! 
Nos kérem alássan: Azért vagyok csak 49kiló, mert nem két ember helyett eszek, hanem úgy, ahogy egy terhes nőnek kell (magyarul akkor és azt, amikor és amit kívánok). A pulzusom tudom hogy szar, de ez van, a vérnyomásom és az EKG-m jó. És a szemeim meg azért karikásak, mert potom 3éves korom óta mindig azok!!! Komolyan, néha úúúúgy de úúúúgy...nah jó nem szabad ilyenre gondolni sem. 

Amúgy kriminálisan labilis lett az érzelmi világom, és már roppantul közel járok hozzá, hogy egy szép napon azon bőgöm el magam, hogy leszállt egy porszem a földre. Tragédia ez a terhességi érzelmi változás! 
Juteszembe, szombaton úgy néz ki, hogy párommal kiruccanunk Szekszárdra (nah jó, szénért megyünk, deeee....), és elvisz sétálni visszafelé a Duna-partra. Nem is tudja, hogy mennyire szükségem van ezekre a dolgokra. Gyakorlatilag ő még nem változott velem együtt az érzelmeim terén, de mára már igénylem a romantikát, mitöbb konkrétan ha megemeli a hangját bármikor (és nem, ha épp nem vagyok süket nem velem szemben), én elbőgöm magam, mint egy gyerek, és teljesen összetörök. Persze ha megölelget utána mindig kicsit jobb, aztán "lassan" megnyugszom, de egyértelműen nagyon negatívan reagálok, ha párom nem sík nyugodt mellettem. 

Ígértem egy képes postot az alkotásaimról megint, de a helyzet az, hogy a készülő álomfogómról nem mutatok még képet, mert még nem készült el. Kell hozzá még pár elem, amit jó esetben hétfőn fogok tudni beszerezni. 

De megmutatok egy másikat, egy gyors karkötőt, amit csináltam a karácsony-fáról "leműtött" girlandomból: 

Ma is alkottam valamit, mert miértne? :'D 

Most megmotivált a szerelem így estére... szóval némi "szerencsétlenkedés" után a ragasztóval ezt sikerült alkotnom: 

01.04.: Yuuki részére a leírás: 

Szóval felrajzoltam egy papírlapra a fa alakját, ezek után apró betűkkel a "lorem ipsum" szöveget írtam fel rá tollal, hogy ahol a fa van, ott írva is legyen. Ezután körbe vágtam. 
Fogtam egy lapot, és vízfestékkel (3 szín használatával: sötétkék, világos kék, vehér) megfestettem a hátteret, mindezt bő vízzel, hogy átmosódjanak a színek egymásba. 
Kivágtam két szivecskét, is hozzá két cérna darabot. Miután rákötöttem a fa ágaira a cérnákat, az egészet felragasztottam a már megszáradt háttérre. A cérnák elrendezgetése után a szivecskéket is felragasztottam, méghozzá úgy, hogy mögéjük kerüljenek a cérnák. Ezután feliratoztam még a sziveket, körbe vágtam a hátteret, és kész is :) 

Hát igen, a tegnapi nap a jóslatomnak megfelelően tökéletesen csodálatos volt. 
Párommal délután elutaztunk anyámhoz, hogy meglátogassuk. Vittünk neki egy doboz desszertet (tofefee - aki még páromhoz hasonlóan a desszertet süteménynek gondolná :D), nagyon örült neki, amikor oda adtam. Megittunk egy kávét az Árkádban (Pécs), aztán átmentünk "ebédelni" egy étterembe. Én cigánypecsenyét ettem, párom rántott pontyot, anyám rántott szeletet. Nah de én nagy fatányérba kaptam az ennivalót, szóval nagyon jól nézett ki. :) 
A hangulat is nagyon jól volt közbe, beszélgettünk, nevetgéltünk, végül azért haza kellett hamar indulnunk, de nem bánom. A haza úton mondjuk kicsit "rosszul lettem", mert sokat ettem, és a gyerekkel ketten együtt sem bírtuk megemészteni, de vicces volt :) Mondjuk a mosolygás nem ment őszintén a hasfájástól, de ezt elnézem magamnak. Este össze bújtunk megint a TV előtt párommal, hajat is mostam, szóval igazán tevékeny napot zártunk, és nekem nagyon tetszett, és istenemre mondom nagyon jól éreztem magam. 
Viszont ma párom hivatalos pókerezésre itt a faluban. Vagyis ezt megint hülyén fogalmaztam meg, mert én is hivatalos vagyok, csak ehhez hozzászokni mint gondolat, főleg úgy, hogy számomra bizonyos szintig idegen emberekről van szó... mérhetetlenül magamnak való vagyok nah, de ezt nem fogja senki látni rajtam. Csak azt bánom, hogy páromnak mindig eljár a szám, hogy mennyire nem érzem így jól magam. Egyrészt jó, mert ő az első, akinek elmondom az ilyeneket, másrészt azért rossz, mert ő az első, akit érdekel is, hogy mit mondok, ergo nem mindegy, hogy mit szólok ki a számon. Nem akarom bántani, és igyekszem nem is megtenni, főleg, hogy az ilyen megnyilvánulásaimat legtöbbször jobb lenne nem is figyelembe venni, mert minden befolyásol. 
Ma pl. rohadtul rosszat álmodtam, és ez rányomta az ébredésemre a bélyeget. 

A mai nap kétségkívül a meglepetésekről szól. De ne rohanjak ennyire előre igaz? 
 

Első körben beszámolnék róla, hogy két nappal ezelőtt - hétfőn - nagyimmal meglátogattuk Baja városát, hogy úgymond kicsit kimozduljunk otthonról megismerve új városunkat - gyakorlatilag az egész úgy indult, hogy vérvételre ment nagyim, elkísértem, és utána kiruccantunk. 
Nem vagyok egy város-imádó típus, de itt "otthon" érzem magam. Ugyanaz, mint a szülő városom, már ami a békét illeti. Csodás kis paradicsom lehetne, ha valaki venné a fáradtságot, hogy felfejlessze. Nem mondom, ötletem volna, de nem az én feladatom mindenben megváltani a világot. Majd idővel. 

Szóval előtte való nap úgy esett, hogy nagyim körme beszakadt. Nem azzal a picsáskodó style-lal, hogy "jajh letört a körmöm vége", hanem úgy istenesen. Ennek okán hosszú idő után úgy döntött, hogy akkor én lakkozzam be a körmét. Elképzelitek az élet-helyzetet? Tehát kb. mint az ember lánya a legjobb barátnőjének kiteregeti a legjobb körömlakkjainak nemtúl széles palettáját, és nah akkor válasszunk. Egy barnásra esett a választás, mert szerintem roppant izléses, és elképzeltem, hogy nagyim kissé kreolos bőrén milyen ultra királyul fog állni. Megtörtént a lakkozás része, és komolyan teljesen kikapcsolt. Nem vagyok az a típus, aki szereti a csajoskodás ilyen mikéntjét, de nagyim körmét lakkozni, az valami fenomenális. Kezdve azzal, hogy neki igen szép a körme alapjáraton is - amikor épp nem szakad be - folytatva azzal, hogy könyörgöm, ő mégis az én NAGYMAMÁM, és milyen fiatalos sikkes dolgokra rá lehet venni - mert egyébként ha úgy "döntök", akkor neonrózsaszínt is magára engedett volna. Ami külön jól esik, hogy ő büszke arra, amit én alkotok, így öröm neki alkotni. Meg úgy amblokk látszik az arcán, hogy jól esik neki az eféle törődés, és az ilyen embernek alkotni felemelő érzés. Szóval rögtön ki is találtam, hogy a gyűrűsujjaira minta is fog kerülni - mert pont ráértem, és kedvem is volt hozzá. Párom közben ott ült szintén az asztalnál, és a laptopomon játszott. Ez is jól esett, nem szoktam hozzá az ilyen szintű együttműködéshez. Nah szóval a minta természetesen egy fa. A specialitásom - imádok fákat alkotni. 

Nah de vissza térve a Bajai kiruccanásra. Sétáltunk egy kicsit, aztán beültünk teázni illetve kávézni az új kedvenc helyemre. Nem azért lett kedvenc, mert olcsó - pedig olcsó - hanem mert olyan hangulatot áraszt, hogy az ember szabályosan jól érzi magát. Kezdve ott, hogy itt láttam először egyszemélyes teáskannát - amibe a teát felszolgálták, folytatva azzal, hogy nem nézik ki az embert a helyszínről, hanem szinte marasztalja minden - a dekoráció, a fények, a kényelem. Azt még azért külön megemlíteném, hogy a wc-jük kb. izlésesebb, mint a saját itthoni wc-nk, ami szerény véleményem szerint nagy szó egy nő számára, aki kénytelen valamilyen módon kontaktusba kerülni a nevezetes tárgyal. Szóval tiszta, higiénikus, és ez megint egy érv az itteni teázás mellett. Arról nem is beszélve, hogy ittunk 1 teát, 2 drágább féle kávét, nagyim evett egy rigó jancsi szeletet, és mindezért 1600valamennyi forintot fizettem. Szóval a bennem élő karvaly orrú zsidó-némber sem sírta el magát a fizetés élménye után. Ezután ujjult erővel vetettük bele magunkat a szemshoppingolásba (magyarul nézel, hogy mit vennél, de nem veszed meg, mert túl sóher vagy). Persze azért vettünk is némi portékát - páromnak névnapi ajándékot, amit már a kávé mellett megterveztünk. Így esett, hogy a teázós-élmény után fél órával már bősz vigyorral sétáltunk a táskámban az ideális férfihoz méltó ajándék tárgyakkal - egy gravírozott öngyujtóval tőlem, és egy gravírozott cigaretta-tartóval nagyimtól. Tökéletes izléses ajándék, és szintén a zsidó-némber örömére nem a pécsen megszokott árakkal kellett számolnom. Összeget nem mondok, mert szívem szerelme is olvassa a blogom. Mondjuk megjegyzem ezen a ponton, hogy a sóherségem csak magammal szemben működik, mindenki mással szemben bőven adakozó természet vagyok. Hogy miért? Frász se tudja. 

---

Egyéb hétköznapi események közé sorolnám, hogy eldurvult a buszbetegségem hála a kisfattyúnak a hasamban. Igaz odáig eljutottam, hogy a busz gondolatától nem akarom Vuk teljes nemzetségét útjára bocsátani, de most úgy esett, hogy előző héten bementünk volna párommal Bajára, erre az út felénél elborult előttem a világ, minden szép fekete lett, és szentül meg vagyok róla győződve, hogy ott helyben el is ájulok, ha nem az első adandó buszmegállónál szállunk le a buszról. Itt jön képbe az emberek mérhetetlenül undorító trógersége. Ismerem magam, látszik, ha épp döglök meg valahol - főleg ha odáig fajul, hogy álló helyembe le kell guggolnom, mert annyira szar a helyzet - de ahogy a kedves olvasóim közül nem állt fel aznap senki a buszon, hogy átadja nekem a helyét, úgy az ottani kispöcsű trógerek közül sem jutott volna senkinek az eszébe. U.N.D.O.R.Í.TÓ. De most komolyan. Oké, hogy nincs rám írva nagy 72-es Times New Roman betűkkel, hogy szívbeteg vagyok, és terhes, de ha látom, hogy valaki csuklik össze mellettem, én hótziher, hogy nem a másik irányba néznék, hanem kezem-lábam-nyakam törném, hogy átadjam neki a helyet - legalább ezzel segítve elő az életbenmaradását. Engem így tanítottak nem tudom ki hogy van vele. Arról nem is beszélve, hogy a terhes illetve kisgyerekes nőknek autómatikusan add át a helyed. Jó - ez rám nem vonatkozik, mert hangsúlyozom a saját anyám nem látná rajtam, hogy gyermeket várok, de láttam már rá elég példát, amikor a kis taknyos ül a buszon elterpeszkedve, amíg a 200köbcentis hassal rendelkező kismama 10körömmel kapaszkodik a buszba, hogy ne terüljön el véletlenül. Az ilyen kölyköket olyan pofonban részesíteném legszívesebben, hogy a Makó tábla adná nekik a másikat. 

---

A meglepetésről is szót ejtenék - vagyis inkább megrökönyödés, ha már a panasz-áradatomnál tartok. Szóval adott a helyzet nagyimnál. Agyinfarktus, ugrándozó cukor, ugrándozó vérnyomás, koleszterin problémák, viszeresség, látás-problémák, dezorientáltság. Magyarul minden adott ahhoz, hogyha valakinek orvosi diplomája van és nem a bucsuban lőtte, akkor odafigyeljen a kezelésére. Nah ez az új orvos ma gólt lőtt nálam a pöttyös labdával, és - talán mert a kisfattyú minden érzelmem felgerjeszti 500%ra - kevésen múlott, hogy ne habzó szájjal első idegből menjek oda elbeszélgetésre hozzá. Szed egy bizonyos gyógyszert (többet is, de most ez a lényeges). A neve doxium. Az hagyján, hogy vényköteles, és szakorvosi bírálatra lehet kiadni, de amúgy nem egy túl drága mulatság 3000jó magyar forintba beáll. Értem én, ha valaki jóindulatú, csak maradjunk a realitások talaján. Szóval ma volt feliratni a gyógyszereket, és miután az orvos elhagyta a helyiséget, az aszisztens nő "hozzá vágott" két doboz Doxilek nevezetű gyógyszert, hogy ezt szedje majd be nyugodt szívvel a Doxium helyett, de menjen be, és kérdezze meg a gyógyszertárba, hogy beveheti-e. WTF?! Nah megnéztem közelebbről ezt a nevezetes terméket itthon - az hagyján, hogy bontott a csomagolása, hiányzik belőle vagy 8kapszula, de nincs benne a betegtájékoztató se, arról nem is beszélve, hogy mindkét dobozon gyanúsan kézzel felírt szöveg látható: 12.09.03. Nah ha most az ember lánya oszt és szoroz kicsit, akkor azonnal rájön, hogy ezt bizony valaki leadta valószínűleg a 2012-es évben miután neki nem vált be/rosszabb esetben alulról szagolja az ibolyát azóta. De miezmár könyörgöm szépen az úristennek, hogy mindenféle magyarázat nélkül kiadunk megkezdett gyógyszereket, betegtájékoztató nélkül, és beközölve a nem gyengén dezorientált, öreg betegnek, hogy menjen el a gyógyszertárba és kérdezze meg, hogy beszedheti-e. Lehet, hogy ez csak engem háborít fel, de nem fogom annyiban hagyni... Azt már nem. Holnap bemegyek, és megkérdezem erről a tisztelt doktornő-asszisztens kombót, hogy mégis egészen pontosan mit is képzelnek magukról? Mégsem két doboz C vitaminról van szó! Nah mind1... 

---

Az én kisfattyúmról is pár szót megejtenék így a végére. 
Szóval elértünk abba a korba, hogy már megtanult pofátlankodni. Tegnap-tegnap előtt kezdte, szinte "észrevétlenül". Szóval úgy esik, ha érzékeli, hogy a kedves édesanyja elpunnyadt és nincs egyéb dolga, akkor ő akcióba lendül, és konkrétan az egész méhem átmozgatja, ahogy kutakodik a kényelmi szekció iránt. Nem mondom, ez azon felül, hogy néha azzal a kényelmetlen helyzettel jár, hogy maximum 60mp-em van wc-re jutni mielőtt pelenkáznom kellene magam, nagyon vicces, és édes dolog. Főleg, hogy egy-egy ilyen művelete közben pontosan ki tudom tapogatni, hogy éppen merre jár a feje - sajnos arra még nem jöttem rá, hogy mi az, amin töri a buksiját egy-egy ilyen küldetés alatt. Kezdem nagyon megkedvelni. Olyan fasza kis egyéniség, mint én meg az apja, és igazán vicces természetű, ha velem kell kitolni. 

Itt vagyok, nem tűntem el, csak... 

Amikor van kedvem írni, akkor erőm nincs, amikor meg erőm van, akkor meg kedvem nincs. Mostanában nagyon megvisel az időjárás-változás. Ezt leszámítva fizikailag minden rendben van velem. Lelkileg? Nos.. lelkileg nem. 

Nem mondhatnám, hogy nem vagyok boldog, szimplán túl sok minden történt velem az elmúlt években, amiket nem tudok a mai napig igazán feldolgozni. Valahogy talán azért, mert sosem boncolgatom, vagy ha mégis, akkor nem akkor, amikor ideje lenne.
Szóval úgy esett, hogy 8nappal ezelőtt párommal fél évesek lettünk. Ennek örmére megittunk egy üveg BB pezsgőt kettesben, és a terhesség határtalan csodájával karöltve sikerült berúgnom. Nem kicsit, hanem nagyon. És potom mennyiségű alkoholtól, mert maximum 1,5-2pohár maradt bennem, a többi a wc-be távozott. Mindenesetre seggrészegségembe rádöbbentem, hogy nekem nagyon komoly problémáim vannak a lelkemben. Hogy ki emiatt a hibás? Mondhatnám szokásosan, hogy csak én tehetek róla, de ez nem lenne igaz. Semmiképpen. Tehet róla az exem, amiért évekig bántott, és a mai napig sem hagy békén - bár már máshogyan - és tehet róla a családom is. Most nem édesanyámat emelném ki a változatosság kedvéért, hanem az apámat, aki csodával határos módon csak akkor tud keresni, ha bacogatni akar, hogy mikor megyek már oda látogatóba, meg hogy viszek-e neki 40kiló mézet, hogy el tudja adni. Bah. Könyörgöm, miért mindig nekem kell oda mennem? Immár a kicsi is bennem van, szóval már igazán megtehetné - ha akarná - hogy ő jön ide. Mondjuk minek is? Végülis úgyis csak az lenne, hogy ide jönne, és itt kötne belém. Ha ott vagyok, ott is belém köt mindig. Egyedül a testvéreim hiányoznak, őket szeretem természetesen jó nővér módjára. 
Párommal minden rendben van. Sokat ökörködünk, hogy még a vád se érhessen minket, hogy felnőtt emberek vagyunk. Bár hiányzik a romantika elég sokszor. Úgyértem, hogy nem bunkó vagy hideg velem, csak a romantika mint fogalom max. hiánycikként szerepel kettőnk szótárában. Azért lefekvés előtt mindig sikerül, ahogy ráhajtom a fejem, és együtt nézünk valami vacak filmet az ágyból, vagy a napokban volt, hogy beültünk inni egy teát, és beszélgettünk a teázóba, de ennél valahogy többre vágyok, de hogy mire, azt nem tudom megfogalmazni... Gondolom ez is a megváltozott hormonjaimnak köszönhető. 
Mellesleg ebben a percben én szétszakad a fejem, ezért fejeztem be a gondolatmenetet, amit viszont be akartam fejezni. Szóval a lelki gondjaim. A főfőfőfő dolog, hogy nem vettem és nem vettük elég komolyan, hogy mi mindent okozott bennem ez a költözés. Épp olyan ez, mint amikor valakit elkap mondjuk egy nátha. Folyik az orra, esetleg hőemelkedése van, de nem veszi komolyan, nem megy el orvoshoz, aztán talán még úgy is nézhet ki, hogy meggyógyult, de a valóság az, hogy szövődmények léptek fel. Most én is ilyen vagyok. Látszólag 'meggyógyultam', de mivel a kutya se törődik vele, hogy milyen fájdalmaim vannak a lelkemben, így szövődményei lettek. Depresszió. Abból is a csúnyábbik verzió, amikor minden ok nélkül az egyik pillanatban még nevetgélek, és jó kedvem van, a következőben meg világfájdalom, és halálvágy. 
Nincs már türelmem sem. Senkihez, és semmihez igazából. Erre azért rácáfol az az 1200db-os puzzle, amit párommal együtt próbálunk kirakni egész szép sikerélménnyel. Ahhoz még talán van türelmem, bár azt sem türelemnek nevezném, hanem megszállottságnak. 
Mindenesetre ma rettenetesen nem állok a helyzet magaslatán. Reggel óta fekszek és alszok. Gondolom kellenek ilyen napok is az életbe, csak ez nálam nem jelent jót. 

Szóval ígértem egy kis történetet arról, hogy én, és a párom végülis hogyan találtunk pontosan egymásra. Íme: 

Hosszú ideje emésztett a magány és a kétségbeesés. A munkában sem találtam meg önmagam, amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek a World of Warcraft világába, hogy kicsit kiszakadjak a mindennapokból. Viszonylag jól is tettem a dolgom, rengeteg jó ismerőst szereztem, és hamar egy kisebb(nagyobb) csoport vezetője lettem. Sokan kikezdtek velem, de nekem elegem volt a férfiakból, ráadásul Exem épp ismét az életem része volt - nagy bántanomra. 

Én magam az Elfek szépséges nemzetségét bővítettem, azon belül is vadász voltam. A csapatunkban kevés vadász volt, így egy random-csapattag"keresővel" célzottan elkezdtem keresni a vadászokat, és ekkor meg is érkezett egy (és vele még egy adag másik játékos), a ronda "büdös" orc képében. Kezdetben csak egy volt a sok közül, aztán elkezdett a vezetői pozíciómat bizonyos szintig aláásni. Folyton kekeckedett, belém kötött, de valahogy megkedveltem ezt benne. Mindketten a játékban képviseltük a csóró de anyagias harcosokat, akik mindenféle eszement dolgokat szedtek össze, hogy el tudják adni. Persze egymással sosem osztottuk meg szinte, hogy miből "keressük a pénzünket", és ez sok élcelődéshez vezetett.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre vehemensebben álltunk egymás piszkálásához. Immár azon kaptam magam, hogy amint betöltött a játék, az ő nevét kerestem, hogy ott van-e. Imádtam, amikor velem törődött, még akkor is, ha néha már-már bántóan viselkedett. Mindig közös beszélgetési felületen kommunikáltunk egymással, de egy napon valamiért privát üzenetekre váltottunk. Akkor kitálaltunk egy kicsit egymásnak a magunk elbacott életéről. Ha bárki arra voksolna, hogy ekkor történt meg az áttörés - nem. Ez csak egy este egy kis szeglete volt, aztán újra közösben piszkáltuk egymást. Viszont elkezdett poénosan bókolgatni, hízelegni. Ez bevallom roppantul jól esett, aztán jött a pofára esés. Közölte mindenki előtt, hogy reméli nem veszem komolyan, hiszen ez csak játék, ő nem itt ismerkedne. Persze előadtam magam, hogy nem dehogyis, sőt sértő rám nézve, hogy ezt feltételezi, én sem itt ismerkednék stb. De belül pokolian fájt, és gyűlöltem. Nem is akartam vele beszélni. 
Nemsokkal ezután (csupán pár nap), bevezettem a csapatunkba a TS (Team Speak) használatát, ahol élő szóban beszélgethettünk. Amikor felmentem még úgy voltam vele, hogy rendben, egy újabb beszélgetési lehetőség, szórakozás. Aztán feljött ő is, és meghallottam a hangját.... 
Sosem hittem, hogy ember hangjába bele tudok szeretni. Az amúgyis minden lázadozásom ellenére tudatosult bennem, hogy a srác minden, csak nem közömbös nekem, de akkor és ott elolvadtam. Úgy éreztem, hogy ezt a hangot akarom hallgatni életem végéig. Persze ott is egymásra találtunk, és immár élő-szóban szidtuk egymást, de ez valahogy már más volt. Minden csípésben-marásban benne volt valahol mélyen egy kis szikra, amit egymásban ébresztettünk. Aztán jött egy pont, amikor már mindenért őt okoltam a játékban. Ha megöltek, számon kértem, hogy miért nem volt ott, és védett meg, ha ő került szorítóba, akkor engem szidott, hogy hol vagyok már. Aztán egy ponton ráosztottam, hogy nem vagyok a felesége, vegyen el, ha valamit akar. 
Másnap a WoW szerverén díszes eseményre került sor. Ő és Én összeházasodtunk. Ráadásul előtte Ő az anyagias harcos egy rettenetesen drága gyűrűvel is meglepett. Hevesebben dobogott a szívem amikor igent mondtam - pedig csak egy játék volt. Aznap este ismét a TS-en kötöttünk ki, és hajnalig beszélgettünk. Valami őrültség fészkelte a fejembe magát, és kimondtam: Szeretlek. 
Sokkot kapott, közölte, hogy kimegy rágyujtani, és jön vissza. Eltávolodott a mikrofontól, majd hirtelen vissza: Én is szeretlek. Hát a vigyort többet az arcomról nem lehetett letörölni. Másnap ismét összeházasodtunk, de csak ketten. A játék legromantikusabb helyszínén, amit grafikus valaha alkotott. Csodálatos érzés volt. 

És azóta se bántam meg egy percre sem, mert ő életem szerelme. 

Az első találkozásunk tavasszal volt, Keszthelyen a vasútállomáson. Már az elküldött kép alapján is láttam, hogy rettenetesen helyes, de amikor megláttam élőben - hát teljesen elolvadtam. Külön beleszerettem a gyönyörű vörös hajába, aztán újabb szerelemre leltem az extrémen szeplős bőrébe, de a szeme barnasága is rabul ejtett. Sokáig távolságot tartottunk egymástól, de elvittem a kedvenc balatonparti öblömbe, és ott a padon ülve végre egymáshoz értünk. Vagyis én átpakoltam a lábaimat az övén, és ez megtörte a jeget. Az első csókot is gyakorlatilag birkózva oldottuk meg - megtartva azt a kedves civakodós állapotot, ami végülis összehozott minket. 

Azóta is öljük egymást a magunk módján, és a köztünk létrejött szikra nem múlt el, sőt heves lángolásba kezdett. De nem abba a fajtába, ami után csak kiégett parázs marad, hanem egy valóságos tűzvihar, ami saját magát táplálja.

Szóval ennyi lenne a történetünk, amennyire el tudom mondani. Ezek után Exem "véglegesen" kikerült a képből. Együtt győztük le, egymást támogatva, sosem engedve el a másik kezét. 

u.i.: A fent látható rajz saját alkotás.

 Nos, megjöttem a beszámolóval. 

A Csütörtöki napon korán találkoztam végre párommal, és megtörtént a lánykérés is részéről a jobb oldalt látható gyűrűvel. Azthittem a szívem kiugrik a helyéből, de tartottam magam, és nem ájultam el a túlzott pozitív élménytől. Az ok, hogy miért nincs jelenleg is a kezemen, nem más, mint hogy a gyűrű nekem nagy. Épp csak annyira, hogy félnem kelljen, hogy leesik az ujjamról egy óvatlan pillanatban, szóval az első adandó alkalommal felkerült a nyakláncomra. Jó közel a szívemhez, szóval... 
Nincs arra szó, hogy mennyire szeretem én ezt az embert! És arra sincs szó, hogy mennyire csodálatos érzés a párjának lenni,és a leendő gyermeke anyjának. Komoly megtiszteltetésnek érzem, hogy a több 10.000nő közül én vagyok a szerencsés, akit választott, és tudom, hogy tűzön-vízen át kitartana mellettem. Igazából én is mellette, csak a távolság minket eléggé gyilkol - vagyis engem, és "magamon belül" is a jellemem. Ezért bántom folyton... de mind1. 
A délelőttöt anyámnál töltöttük, ahol csináltunk neki káposztás-tésztát (részemről az első volt :D ). A probléma ott kezdődött, amikor pirítottam a káposztát. Egy pont után kiütéses győzelmet aratott a szagérzékelésem fölött, és össze kellett haverkodnom anya wc-jével is közelebbről. Esküszöm amúgy egyszer írni fogok egy összesítőt, hogy melyik wc-be helyezhető illatosítónak milyen íze van, ha az ember sokáig veszi szájon át a levegőt a wc fölött..... -.-" 
Utána elmentünk egy gyors bevásárlásra, és irány a szállás. A szállás maga nagyon barátságos volt, és kellemes. 1 szoba, kis előtér, fürdőszoba, és a szobából nyíló konyha tette összkomfortossá, illetve járt mellé egy kis terasz is - ami tekintve hogy a földszinten voltunk, gyakorlatilag egy kilépő volt a ház előtt elterülő gyepszőnyeghez. Az ágy mondjuk a szememben katasztrofális volt. Két darab lett összetolva ugye, ezen ült az ágynemű, aminek a mintázata erősen egy konyharuháéra hajazott. Meg járt egy TV is a szobához - antennás - de olyan, hogyha kimentünk a konyhába, megszűnt az adás, illetve párom mondta, hogy amíg este zuhanyoztam, egyaltalán nem volt. Annyira, de annyira romantikus volt ott lenni kettesben, összebújva végre, elmerülni az egymás iránt érzett végtelen szerelmünkben és szeretetünkben. Az egyik legcsodálatosabb élmény volt a kapcsolatunk alatt. Este elsétáltunk a boltba, és miután hazaértünk családiasan tv-t néztünk összebújva - kekszet majszolva. Igen... érdekes jelenségnek lehettem tanúja. Párom mellett nincs ok nélkül hányingerem, és tudok enni gond nélkül. Mi ez, ha nem élő bizonyítéka annak, hogy csak vele lehetek teljes? Hajnalig beszélgettünk, és hogy őszinte legyek, az 5hónapunk alatt amit együtt lehúztunk, ez volt az első alkalom, amikor ilyen mélyre jutottunk a másik lelkében - bár még ez is csak a felszín. Valahogy mindketten bezárkózunk a "belső világunkba" ha a problémáink boncolgatásáról van szó. 
A másnapra az nyomta rá a hangsúlyt, hogy péntekre volt tervezve az elválás, de párom megmentette a szituációt egy csavarral - úgy döntött, hogy ma reggelig marad - tekintve hogy volt egy korai vonat, amivel még munka előtt hazaérhetett. Ez VALÓDI AJÁNDÉK VOLT, mert tegnap volt ugye a hónapfordulónk (nemtudom ki "ünnepli" még rajtam kívül). Megittunk egy kávézóban egy kólát (igen, nem kávét kértem >.<), és utána kijöttünk ide. Anyám és nagyanyám várt itt minket, meg a sok kiskutya ugye. Van nekem a nagy lány kutyám - Freya. Sosem fogadta el az exemet, annak ellenére, hogy kölyök korától ismeri. Páromat viszont a szemén látom, hogy imádja. Meg a viselkedésével is kimutatja. A délután lazán telt el, megkoronázta egy közös kádfürdőzés, és a "kötelező" esti összebújás. Rendeltünk enni is, a TV-ben ID Discoveryt néztünk majdnem éjfélig... Egyszóval csodálatos volt. Ma reggel negyed 4kor keltünk, aztán ki a vonatállomásra. Mikor elment, nem tudtam megdönteni a kis rekordom - ami eddig 100m a síntől, amíg nem állok neki bőgni volt. Most elég volt három lépés, egy rápillantás a távolodó vonatra, hogy sírni kezdjek, mint egy kisgyerek. Végül felszívtam magam, és valahogy hazajutottam. Most az ő helyére feküdtem le, az ő takarójával takarózok, az ő pólójába, és alsógatyájába.. egyszóval próbálom magam megnyugtatni, hogy nincs baj. És végülis tényleg nincs, mert nemsokára már együtt fogunk élni, boldogan. Amíg a halál el nem választ...

u.i.:Érdekes, amint elment, visszatért az inokolatlan hányinger, és 2 óra alatt már 3x jártam meg a wc-t.. 

Mielőtt valaki megijedne, hogy a holnapi napon miért nem válaszolok senkinek, illetve miért nem blogolok: Randim lesz! 
Nah jó, úgy már merész randiról beszélni, ha az illető gyerekét hordom a szívem alatt gyakorlatilag, de ez nálam mindig ilyen érzés, ha hosszú ideje nem találkozunk. Márpedig ez most maratoni hosszúságú volt, közel 3hét nélküle... Bírom azért ezt a szerelem nevű betegséget. 1hónap, és már fél évesek leszünk, mégis ha rá gondolok a pillangók még randalíroznak a gyomromban bőszen. Az első naptól amikor meghallottam a hangját mostanáig. Szép cyber-történet, még talán a leendő gyerekem is érzékelni fogja a mélységét tini korában, ha esetleg megkérdezi, hogy hogyan sodort minket össze az apjával a sors. 
De igen, én, aki sosem hittem, hogy ennyire mániákusan lehet szeretni valakibe mindent, belezúgtam az én kedvesembe, mint vak ló a meszes gödörbe. Szóval ezért is fontos a holnapi találkozó számomra. Szerencsére már olyan mániám nincsen, hogy tökéletesen nézzek ki - látott már eleget lerongyolva is.
Mindenesetre a blogolás terén tökéletes igazolás a távollétre a holnapi nap. 

És előzékenyen figyelmeztetek mindenkit, hogy várhatóan péntek este el is fog készülni a legnyálasabb-legcsöpögősebb blogömlengésem...