Köszönöm ismételten a türelmeteket! 

Tegnapi napon érkeztem volna már bloggal, de közbe jött egy kis zűr - amiről  lentebb mesélek. Nah de nézzük vázlatosan a dolgokat. Visszafelé haladva.

Szerda 

- Beléptem a felelősségteljes felnőttek világába, mert részt vettem egy ingyenes melanoma szűrésen. Nem találtak semmit szerencsére, de kaptam ingyenes termékmintákat :D

- Egy régi ismerősöm írt rám facebookon, hogy nagy a baj, és kellene a segítségem. Márciusban volt egy abortusza. Tabletta mellett esett teherbe, és a srác még úgy érezte nem kész az apaságra. Megtörtént, ám most újra teherbe esett - szintén tabletta mellett, és a srác még mindig nem akarja a gyereket, ő viszont szeretné. A srác megfenyegette, hogy elhagyja ha megtartja a babát, meghogy ezzel tönkreteszi az életét a karrierjét (Az Irie Maffiában zenész a csávó). 
Nem tudom, hogy mennyire voltam "bölcs", de azt javasoltam, hogy ne a pasi döntse ezt el, hanem a lány, mert ő az anyja. Egy ponton sikerült keményen be is szólnom, amikor valamilyen szinten a lány elkezdte vádolni a kicsit. Megmondtam neki, hogy nem a gyerek tehet róla. Nem kérte az életet, csak kapta, ráadásul olyan sz.r helyzetben van, hogy az élete két élet és döntésképtelen ember kezében van, akik bele sem gondolnak önsajnálatukba, hogy egy 11hetes babáról van szó, nem egy pattanásról. 

Egyébként nem változott a véleményem. Úgy gondolom, ha valaki okkal nem tud vállalni egy gyereket, annak megoldás az abortusz, de az számomra nem tűnik elfogadható oknak, hogy azért vegye el valaki is a gyereke életét, mert a párja megfenyegeti, hogy akkor egész életébe depressziós lesz. Főleg úgy nem, ha az adott anya szeretné a kicsit megtartani, és fel is tudná nevelni, akár egyedül is. 

Most úgy tűnik, hogy hatott a józan ész, és a beszólásom, és megtartja. Legalábbis már vizualizálta a fejébe, ahogy ő fogalmazott idézem: "Igazabol kizartnak tartom h hagyjam magam. Az en babamat nem ijesztgetik tagito palcaval. Meg rugdos tok nyugodtan, es kiszippantjak darabokban... A faszt... Meg egyszer nem."

Kedd

- A mai napot nagytakarításnak szenteltük. Rendbe tettük az udvart, illetve megvolt a szokásos heti felmosás, konyha pucolás stb. :) Élveztem, jót tett a munka. 

Hétfő 

- Korán keltünk. Nézeteim szerint túl korán, mert 6órakor már a gyereket pelenkáztam javában, holott fél hét előtt már ő se szeret felkelni. Viszonylag zökkenőmentesen sikerült kipakolnunk mindent ami kell a kocsiba. Nagy tapsot érdemlünk, mert semmit nem hagytunk otthon. Én ahogy voltam -  a la nature - pattantam be az autóba, jó kócosan, smink nélkül semmi extra. Mondom az autóba úgyis lefolyik rólam. Főleg, hogy rákényszerültem a hosszú nadrágra, mert egyrészt világosba nem mertem nekiindulni (elfogyott a havi adag fogamzásgátlóm....), a fekete rövid nadrágomat meg az atya úristennek se találtam. Így maradtam a lila farmernél - lila felsővel. 
Szó-szó a GPS-t azért találták fel, hogy az önbizalommal teli utazókat elvigye a susnyásba kirándulni. Nem elég, hogy egy logikátlanul hosszú útra akart minket vinni - de észleletük és módosítottuk - de még az autópályán is visszafordított a cél előtt... Nah de Hell élvezte. Aludt végig szinte, amikor meg nem, akkor a biztonsági övet akarta megenni - nem sok sikerrel. 
Amikor odaértünk a szülővárosomba bevallom már hevesebben dobogott a szívem. Könny is elborította a szemeimet, de az annak volt köszönhető, hogy szemen szúrtam magam a szemceruzámmal, mert a kocsiba kaptam magam ugye össze. 
Apámékhoz beérve az első, amit felfedeztem(tünk), hogy tovább bővítették a házat egy beépített terasszal. Kishugom bemutatta nekem a két kígyóját (Mike és Léna), mondta, hogyha nem félek, akkor fogjam meg őket. Fél a halál a kígyóktól, meg hideg is volt a bőre, szóval nagyon élveztem az élő "klímát". Hell is megtapogatta. Szerintem ha hagyjuk kibontakozni megkóstolja. 
Apám kb. le se akarta tenni Helénát. Megmutatta neki az egész házat, sétálgatott vele, magyarázott neki, én meg olyan stresszbe voltam, hogy a kezébe van a kislányom, hogy közel voltam a berobbanáshoz. Kb. egy doboz cigit szívtam el egy lendülettel. Nagyon zavart, hogy elvesztettem az uralmat és percekig nem láttam a lányom. Végül, amikor apám nem hagyta enni a kicsit, kivettem a kezéből, és a fejéhez vágtam, hogy én szültem, az én lányom. Ám megszédültem, és ugyanazzal a lendülettel páromnak adtam. Mindenki jót nevetett ezen - velük nevettem én is. Mármint hogy elkérem, hogy az én lányom, én meg lepasszolom lendületből az apjának. Csak azt nem tudta senki, hogy miért, de úgy döntöttem nem is tartozik rájuk.
Dél körül értünk oda, és négy óra körül jöttünk el. Hellt végig molesztálták. Hugom sikongatott mint egy debil, fel-alá rohangászott, naná, hogy sokkot kapott a kicsi. Én meg a belső pánikomtól sokkot kaptam kb. szóval mint anya ezesetben megbuktam, mert nem tudtam megvédeni. Sebaj, kiheveri. Gyanúsan legközelebb meg már el is fogja tudni mondani, hogy hagyják békén, mire én oda megyek újra.
Búcsúzáskor kaptam apámtól egy kis pénzt. Valahogy úgy tűnt - mint mindig, hogy fizetett szolgáltatás nyújtok azzal, hogy nem verem ki a hepajt.
Lett egyébként egy pozitív része is ennek a történetnek: Megszereztem a családi felvételeinket VHS-en.. már csak digitalizálnom kell, vissza nézni, aztán valószínűleg olyan elemi düh fog felszabadulni bennem a családom irányába, hogy túl is lépek az "agybajon".

- Haza úton Hell végig vigyorgott. Ahányszor hátranéztem teli arcocskával vigyorgott csak nekem,  mintha mérhetetlenül hálás lett volna érte, hogy hazahoztuk. Este rémálmai voltak, pedig ilyen még nem volt. Dobálta magát, és sírt alvás közbe. Mindez tartott addig, amíg fel nem vettem. Kinyitotta a szemecskéjét, megpróbálkozott egy bágyadt mosollyal, és a karomban aludt el újra. Azóta nem is jelentkezett ez a jelenség.  

Kiolvastam a Jacob által ajánlott könyvet. 

Úgy döntöttem, hogy lépésekben haladok. Első körben igyekszem lerombolni azt a sérthetetlen istenkulsztuszt, amit apámmal szemben teremtettem az évek során. Nem fogok tagadni, bármennyire is rettegek szabadon engedni ezeket az érzéseket. Fáj. Mocskosul fáj emlékezni, de úgy jó, ha fáj. Legalább tudom, hogy élek. 

Több lépésben szeretnék ebben is haladni. Első körben, az első fejezetben ha van kedvetek elolvashatjátok, hogy hogyan mérgezte meg apám az életem (linkelve, de betűfóbiásoknak nem ajánlom), a második fejezetben a hatásokat szeretném kielemezni, amit ezek az életemben okoztak. Szépen sorjában, mert utána jön az anyám pusztító magatartása is, és így tovább. 

Ha ez kell ahhoz, hogy legyen erőm ellátni a lányomat, akkor állok elébe. Egyébként ahogy leírtam a linkelt fejezetet, kicsit mintha visszatöltött volna az akksim, szóval gyanús... gyanúúúúús. 

Szurkoljatok. Holnap találkozom az apámmal, és a kedves hugaimmal, és a mostoha anyámmal - ergo akikkel nem akarok. De már tettem egy nagy lépést. Pl. nem akartam, hogy apám kiröhögjön, hogy lenőtt egy kicsit a hajfestésem. Tuti élcelődni fog rajta - én meg csakazértse nyúltam hozzá a hajfestékhez ma. Ez egyébként szép meg jó, de görcsben áll a gyomrom, hogy mit tartogat számomra a holnapi nap. De Gergőm velem lesz, és akkor erősebb vagyok. 

Istenek ne hagyjatok el... 

Lelki okok... 

Igen, bennem is felmerült, és tegnap komoly időket szakítottam rá, hogy megtaláljam azt a pontot, ami előidézhette. Meglátni az összefüggéseket, beismerő vallomást tenni magamnak. Beszélni róla? A franc se tudja, de azthiszem kell. Kell, mert ha az ember kimondja, akkor már csak kevésbé tud marni. 

Szóval.....hát....jahm..... 
Apám. 
Had ne mondjam, hogy egy nyílt titok, hogy a lányok többsége odavan az apjáért. Nem vagyok ezalól kivétel én sem. Ó! Hogy is lehetnék? Eltorzult és elkorcsosult családfámból apám volt az egyetlen, akit lehetett szeretni. Akinek minden hibájára jótékonyan rávetült, hogy "dolgozik, fáradt".
Apám. Az etalon, aki felé a megfelelési kényszerem a legelsöprőbb volt, aki szőlőt és barackot lopott a szomszédtól, amikor nem volt mit ennünk. Aki horgászni elvitt magával, hogy legyen ki ügyeljen a pecabotjára. Akitől szeretet gyanánt elég volt, ha rám nézett..... akkoriban még úgy nézett a mélyzöld szemeivel..... 
Apám. Aki egy szép napon bemutatta a féltestvéremet, akit akkoriban hozott össze, amikor én még járni tanultam. Aki elvárta, hogy szeressem a féltestvérem, majd később, amikor elváltak anyámtól elvárta, hogy gyűlöljem is. Aki kidobott az utcára, mert nem kellett neki még egy lány mostohatestvérem mellett. 
Apám. Aki felhívott telefonon, hogy útban van a hugom a világ felé. Ő, aki sírva tartotta a karjai közt azt a kislányt boldogságába. Aki kitagadta a féltestvérem, csak mert szabad szájú volt. Aki felém sem nézett, amíg a gyámhatóság egyszer el nem akarta venni tőlük a két kislányt. 
Apám. Akinek ott voltam, hogy neveljem a két testvérem jó fél évig az őrült exem mellett. Aki félre fordította a fejét a lila foltjaim láttán. Aki kikacagott, ha anyámba próbáltam emberséget nevelni. Aki a bukásomat jósolta mindenbe, amibe belekezdtem. 
Apám...

Mindig kettős érzése lehetett az irányomba. Egyfelől akarta, hogy szívós legyek, intelligens, és erős. Másrészt akarta volna, hogy barbie-val játszó kislány is legyek. Aztán lemondott rólam, és talált magának megfelelőt. 
És most végig nézhetem a diadalt, amit nem én arattam le. 
A két hugom kiszólta a száján, és kaptak két kígyót, amikkel alig törődnek - nekem egy teknőst is nehéz volt apámból kicsikarni. Inkább dolgoztam és megvettem. Mostohatestvérem nyár elején kitalálta, hogy neki piercing kell, azonnal kapott. Most megy gimnáziumba a szájából fityegő vasdarabbal. 
Mivel megtetszett neki egy 10.000ft-os platform (magasított talpú eléggé) extra ronda papucs, így apám gondolkodás nélkül megvette neki. 
Senkit nem zavart, amikor röhögtek rajtam a lányom névválasztása miatt. Szerintük ciki ez a név. Apám támogatja.

Nyilvánvaló a kivételezés. DE nem ez a része vágott mellbe. 

Anno, amikor kijelentettem apámnak, hogy grafikus leszek, lehurrogott. "Ez nem munka, ez kreálmány, ostobaság, nem adok rá pénzt". Nem is adott. A képzésemről sem tudott - és a mai napig sem tudja, hogy kijártam az iskolát. 
Mégis, egy szép őszi délután jut eszembe erről mindig. Amikor kértem, hogy vegyen egy csomag színes ceruzát, és azt mondta, hogy művészetekre ő nem fog költeni soha....

Most pedig közel 3hete folyamatosan azt látom facebookon, hogy mostoha tesvérem osztja meg, hogy mi minden mű sebet készített már magára - féltestvéremre, és az apámra. 
Ez nem egy doboz színesceruza ára egyébként :) Folyékony latex, festékek széles palettája stb. Apám ezt támogatja, még modellt is ült neki hiszen. 

Azthiszem megfeküdte a gyomromat ez az egész. A két féltestvérem egy fikarcnyival sem jobb nálam, mégis mindenki ezt éreztetni. Másik féltestvéremről csak annyit tudok, hogy angliában van. Neki volt esze, nem kért a "családi idillből". És ha még a mély megalázásom nem lenne elég, bátorítják a két testvérem, hogy amint lehet közöljék, hogy már "nagykorú" meg "idősebb" meg "öregebb" vagyok. Valamint arra is, hogy mivel Regina Dalma a két keresztnevem, így mindenképpen a Reginát használják ha megszólítanak, mert én a Dalmát használom érzelmi okokból. 

És hogy mi indította el ezt a felismerés lavinát? 
Semmi. Felismertem ezt én már jó ideje, csak bevallani nem akartam magamnak. De összevesztünk pár hete Gergővel, és mivel mindkettőnknek rossz napja volt - névnapom után - így a fejemhez vágta vissza kézből: "Az apád, aki névnapodon se köszöntött fel?". 
Ezt a mondatot nem lett volna szabad... és nem is akarta, csak veszekedéskor minden elhangzik, amit az ember nem is akar. Azonnal megpróbált megvigasztalni, bocsánatot is kért százszor, és én Neki meg is bocsátottam.
Csak valahol a gyermeki szívem mélyén még mindig ott ver visszhangot apám mondata névnapomkor: Nem köszöntelek fel, mert nem ma van a névnapod. Viseld büszkén anyád nevét.
És az a kacagás. Tőle, és a háttérben a hugaim...

Az erőmet azthiszem a haragom emészti el. 
Nem rájuk haragszom. Magamra, hogy még érdekel, hogy még fáj, és hogy még ennek ellenére is csak azt szeretném, ha megint úgy néznének rám azok a mélyzöld szemek....
De már sosem fognak. 

Megjött a véreredményem: Minden értékem tökéletes. 
Felvetődik a kérdés, akkor mi a fenéért vagyok ennyire nagyon-nagyon fáradékony? Nos, erre a kérdésre se ma kapom meg a választ, mert nem tudja senki. 
Ezek után - bizonyos szintig - párom is ferde szemmel néz rám. Látom rajta, hogy valahol motoszkált a fejében, hogy csak megjátszom, vagy valami ilyesmi. Mind1 is. Igazából az a vicc, hogy én tudom, hogy baj van. Ez rám eddig nem volt jellemző. 

Ma nem volt a doktornő, de kedden vagy szerdán vissza megyek, és addig nem nyugszom, amíg nem derítjük ki, hogy mi a baj. A lényeg, hogy nem a vas... szóval a doktornő biztos tudja mi lehet a másik, mert akkor olyan hangsúllyal mondta, hogy reménykedjünk, hogy "csak" ez a probléma, hogy valahol dereng, hogy másra gondolt először. 

Tippem nekem is lenne 1-2tő, de nem állok neki öndiagnózist csinálni. 

Olyan ez, mint egy végtelenített "jó reggelt" állapot. 
Az ember összekaparja az erejét és méltóságát, reménykedik, hogy aztán a nap végére megerőszakolja a reményét a valóság. Csak nekem ez a nap vége maximum 5percen belül eljön...

Itt ülök a konyhában, és próbálom ébren tartani magam, hogy el tudjak menni párommal vérvételre. Egyedül képtelen lennék rá. Ez így nem élet egy hozzám hasonló duracell elemen szocializálódott güzünek. De mindig volt mire kenni ezt a fáradtságot. Már nincs. Holnapra tudni fogom az eredményt, és utána meggyógyulok, ha tudom már mit kell kezelni/kezeltetni. 

Kis léptékekbe haladok. Megtanultam az ágyban fekve felöltözni, Hell mellém költözött éjszakára az ágyba, tegnap az egész napomat - a főzésen kívül ami tortúra volt - a kanapén töltöttem. És büszke vagyok rá, hogy éjjel aludtam el csak. 

Menni fog ez, csak nem szabad feladni......nem szabad. 

A tegnapi napon megpróbáltam elmenni orvoshoz, de még az ajtón sem jutottam ki, már éreztem, hogy nem lenne bölcs döntés tőlem az elindulás. Igazából egész nap feküdtem - olvastam és Helénával játszottam. Élveztem őszintén. 

Ma végre eljutottam orvoshoz. Másfél órát ültünk a váróban mire bejutottam. A doktornő amikor belépett a rendelőbe kikerekedett szemekkel közölte, hogy látott már hullát is jobb színben. Kicsit vizsgálgatott - húzogatta a szemem alatt a bőrt, mért egy vérnyomást, aztán elő-ajándéknak közölte, hogy szerinte vérszegény vagyok vagy valami egyéb, de maradjunk annyiban, hogy szeretnénk ha vérszegény lennék. 
Délutánra brutálisan erőt vett rajtam a betegség. A "jártányi erőm sincs" kifejezés csupán gyengéden fedi a valóságot, mert igazából létezni is alig van erőm. Akkor döbbentem rá a helyzet súlyosságára, amikor Hell sírt a kiságyba, én az ágyba feküdtem, és nem bírtam elindulni. 
Ahogy hallottam a keserves sírását elfogott a feladás gondolata. Soha, még a császármetszés első pár napjába se állhatott semmi közém, és a lányom közé, nemhogy 4lépésnyi távolság az ágytól a kiságyig. Arra gondoltam, hogy a legegyszerűbb lenne feladni. A kezem is hiszen alig bírom megemelni. Annyira könnyű lenne az ágyban maradni. Elsírtam magam tehetetlen kínomba, jól bele haraptam a kezembe, aztán nekivágtam a maratoni távnak.. 2x megpróbáltam felállni, egyszer se sikerült. Végül felhúztam magam, és konkrétan négykézláb másztam el a kiságyig, hogy kivegyem a kicsit. Ő élvezte, hogy az ölembe ülhet - ha a földön is vagyunk. Végül megajándékozott egy teli arcocskás vigyorral, meg egy hatalmas ásítással, szóval vissza tettem az ágyába, és a rácson át néztem ahogy elaludt. Utána nagy nehezen visszavonszoltam magam az ágyba, és fél órát kb. kómában feküdtem a fáradtságtól. 

Csütörtökön megyek vérvételre, majd kiderül, hogy pontosan mi a bajom. 

 Ma viszonylag hamar ébredtem - először. 
Párom kiment lenyírni a füvet, meg megjavítani Vidó kutyusom kenneljét, mert durván szétszedte egy részen a kerítést. Délelőtt még Hellel feküdtem az ágyban, és próbáltam elaltatni, aminek hatására én aludtam el. Dél körül keltem fel, akkor is csak a telefoncsörgésre. Párom huga jött meglátogatni a lányunkat. 
Később nekiálltam kilakkozni a körmöm. Régebben oda voltam a feketéért, de mostmár annyira nem vonzz. Inkább télen. Így született meg az alább látható "alkotás". 

Szeretem a Moyra Silk Nude körömlakkját. Olyan mint a jó barát: számítani lehet rá, és gyors is. Mivel ez a leggyorsabban száradó körömlakkom, így érthető talán, hogy február óta már kb. az egész üveggel elhasználtam. Most azért raktam rá egy rétegnyi gyöngyházfényű lakkot, és mindezt sikerült felturbózni a gyűrűs ujjamon díszítő csíkkal (ami az istenek találmánya, mert olcsó - vagy 120ft - van vagy 50m egy tekercsen, és feldobja bármelyik lakkozásom), meg a pöttyökkel, amikkel megszenvedtem bevallom, de egészen büszke vagyok rájuk. Végül gombostű fejjel csináltam meg. 

Az este nagyrészében olvastam, most meg azon tűnődök, hogy holnap mit csinálok majd, ami boldoggá tesz. De azt hiszem inkább következetes leszek, és elmegyek egy vérvétel beutalóért. 

A mai nap "csodálatosan" indult. 
Párom reggel jött haza a munkából, és ilyenkorra mindig beállítok egy ébresztő-órát, hogy egyrészt ébren várjam szerelmem teljében, másrészt meg, hogy az előző este összehozott káoszt megszüntessem a szobába, erre ma átaludtam a csengést. 

Szó-szó délelőtt megpróbáltunk aludni, de Hell nem volt rá képes, így mi sem. Amíg át nem vittem nagyim szobájába. Neki megvan hozzá a skilles türelme, ami nekünk is megvan, csak míg nagyim átalussza az éjszakát, addig mi nem feltétlenül tudjuk összehozni ilyen-olyan okokból (még sosem volt éjjel a lánnyal gond le is kopogom kop-kop-kop). Szóval most szegényem nem képes a 160ml-nyi kajcsit megenni egy lendülettel, ellenben 2óra alatt kb. bele lehet szuszakolni kortyonként. Aztán alszik fél órát, és ennyi volt, kezdődik előről. Még így is lehet egyébként bírni, csak többet kell vele játszani - amit én bevallom élvezek. :D Imádom amikor vigyorog rám mint a tejbetök. 

Az istenek találmánya a hajszárító. Hell a hajszárító hangjától tökéletesen hipnotikus állapotba kerül, így az esti fürdés utáni altatás velejárója lett a hajszárító hang. Először még a nyomorult Philips hajszárítóm volt a szekrény és a kiságy közé beékelve, és had szóljon, de találtunk költséghatékonyabb megoldást a világ bölcs szülőitől: Avagy a youtube-on fellelhető "végtelenített" majdnem 1-2órás hajszárító hangokat. Fehér zaj a köbön, még én is bebódulok tőle. Nah szóval ezt telefonon beindítjuk, és jöhet az altatás. 

Ma végre megérkezett az órám, amit nagyimtól kaptam névnapomra. 
Imádom, mert egyrészt nekem mindig időre van szükségem (ezügyben kaptam már egy Harry Potterből ismert időnyerő "készüléket"), másrészt meg nekem valahogy a felnőttléttel van összefüggésben az óra. Világ életembe azt láttam, hogy a felnőtt, komoly nőknek ott csillog az óra a kezén. Mostmár nekem is van. 

Ő lenne az, kőkemény 1.300FT volt. 

Tegnap voltam még itt a faluban ingyenes ruhaosztáson. Ez olyan, mint a turkáló, csak itt a rendelők előtti folyósó szélére van felhalmozva a ruha, és nem kell utána fizetni. Találtam 1-2 jó darabot. 
Egy szinten azért motozott bennem a büszkeség, hogy azért ennyire veszettül csóró nem vagyok, másrészt meg arra gondoltam, hogy az ember lányának túl kell lépni önmagán (legalábbis az én életfilozófiám alapján).
Életem első turis élménye egyébként roppant fitalon volt. Kb. 6éves lehettem, amikor felkerekedtünk apám-anyám és mama társaságában át a hegyen az erdőn, hogy a szomszéd falu határában lévő - magtárolóból kalakított turkálóban körbenézzünk. Sosem vettünk rongyos ruhákat, sőt. Én voltam a legdivatosabb a környéken, mert senki nem jött velem szembe olyan ruhába, ami rajtam volt. 
Azóta ez túlfejlődött bennem. Ha van bármilyen mániám, az az olcsó ruha gyüjtés. Egyszerűen nem vagyok képes ellenállni egy zsák csinos ruhának, ha max. 1000ft-ot fizetek érte. 

Először is szeretném mindenkinek megköszönni, aki nem hagyta ki, hogy szinte naponta nézegesse a blogom, hogy visszatérek-e. Ez a fajta törődés addig a napig idegen volt számomra, amíg meg nem ismertem itt bizonyos embereket. 

Hoztam egy új designt, mert a visszatérésem megérdemli. A mostani design rövid tanulsága, hogy merd felvállalni magad, mert nem az számít hogy másoknak mi a véleménye, hanem az, hogy te magad milyen véleményt alkotsz magadról. 
Hogy csak sztárok kerülhetnek egy fejlécre? Nos, én sztár vagyok (néha hulló-star). A saját életemben legalábbis. 

Vágjunk is bele mi törént amíg nem voltam.
Utolsó bejegyzéseim egyikében említettem, hogy kezd elszabadulni bennem a pokol. Igazából őszintén nem tudom, hogy mit vártam, mert annyira tökéletesen előre láttam ezt az egészet, hogy akár már az elején mondhattam volna annyit, hogy állj, és ne tovább. De nem mondtam. 
Nem köntörfalazva, még alig gyógyultam meg a császármetszésből, de már játszottam a hősnőt, akinek semmi sem lehetetlen. Persze a testem nap mint nap jelezte, hogy a fekvés jelentősen jobb ötlet lenne, de persze én megfelelési kényszeremben a legelvetemültebb dolgokat is elkövettem nyomorult testem ellen, hogy ne tudja magát kipihenni. 
Az egész ott kezdődött - és elnézést, ha valakinek ez undorító, de lényegi pont -, hogy megkaptam a fogamzásgátlómat, amit én el is kezdtem szedni. Nem tudom miért éreztem úgy, hogy nem fog kiütni, amikor egy mezei C vitamintól is egy hétig rosszul tudok lenni, nah de felborította a hormon-háztartásom, aminek következtében több mint 1hónapot menstruáltam (ami minden csak nem normális). Nő társaim tudhatják, hogy ez milyen kimerítő dolog abban a bizonyos ciklusban is, nemhogy ilyen tökéletesen hosszúra nyújtva. 
Erre ráfeküdt egy adag étvágytalanság, majd néha lányom rossz mozdulata játék közben, amitől a sebem fájt és attól volt hányingerem, vagy a túlerőltetés, vagy csak a szimpla felelőtlenség, amivel a saját étkezéseimet kezelem... szó-szó jártányi erőm sem maradt. 

Hogy mit tettem ezután? 
Kifestettem párommal a szobánkat, átrendeztettem vele, és a haverjával a bútorokat. Vissza pakoltam szanálva az összes ruhát amit kihordtunk. Kutyát etetek-itatok (6liternyi vizekkel szambázva ha párom nincs itthon), cipelem a gyereket a kenguruban... ergo meg lehet szépen nyugodni, semmt nem változott a kritikus hozzáállásom az egészségemmel kapcsolatban. 

Most sem vagyok a helyzet magaslatán, csak most rácsücsül minderre, hogy lányomnak nől a fogacskája, szóval napközben képtelen aludni, én meg éjjel nem, szóval játszom a baglyot mint anno nagyon-nagyon rég. Csak akkor még pár évvel fiatalabb voltam, meg pöppet erősebb. De nem panaszkodom, ez a saját keresztem. Egyszer majd úgy pórul járok, hogy megtanulom egy életre a leckét - és a környezetem is, mert nem kell abba a hibába esni, hogy bárki is észreveszi, hogy még mindig milyen nagy a baj. DE! Ki fogok belőle lábalni, nem kell félteni. 

Ma/holnap jelentkezem, attól függ, hogy hogyan vesszük, hiszen hajnal fél négy van.... 

Hát Sziasztok Kedves Olvasóim! 

 Azthiszem a Históriás előző posztomban elmesélt komment-maraton felborított az alvásrendem. Aludtam este 2órát, és felébredtem. Ami nem is feltétlenül rossz, mert előtte szenvedtem éppen azon, hogy milyen módon változtassam meg az oldal kinézetét. Igazából csal a betűtípus zavart, de az nagyon. Túl szálkás volt az izlésemnek, és az egész blog olyan - hozzám képest - összecsapottnak tűnt. Ez a hosszabb léptékű bejegyzésnél tűnt fel igazán. Szóval keresgettem betűtípusokat, ki is választottam, elkezdtem a css módosítását, aztán... elaludtam. Bevallom , de amikor felkeltem rájöttem, hogy színbeli változást is akarok, mert az előzőről állandóan a csoki jutott eszembe - arról meg a csokis habfürdő, de arról "ma" később fogok mesélni. Meg megígértem Watsonnak, hogy holnap mikor felkel már az új dolgokat láthatja. Hát van is mit! Azon felül, hogy ez lett életem eddigi legtöbb részből álló css-e, a legszínesebb design címet is elvitte az eddigi munkáim közül. Meglepően élveztem amíg készült - és gyanítom még fog csinosodni, mert ötletem az van. 
 Immár elérhető a Rólam menüpont is, és a főoldalra is könnyebben lehet visszajutni, mint eddig. Az egyéb változásokat meg majd felfedezitek, de javarészt színbeli és stílusbeli változások vannak. 

Nektek hogy tetszik? 

Búcsúzóul beszúrnám ide a két designt egymás mellé, hogy érezzétek a különbséget! 

 Amikor először megláttam a [ Histórián ] , hogy komment maraton lesz, nevettem egy jó nagyot, hogy na egy újabb esemény, amin én nem veszek részt. Láttam aztán, hogy ha valaki 30kommentet ír, akkor sorsolásba lehet, hogy nyer valamit. Noh ezen felbuzdultam, hogy akkor én harmincat fogok írni, és utána hagyom az egészet ahol van. 
 Így érkeztem meg valamikor jóval 15:00 után a Históriára a 30kommentes célkitűzésemmel, aztán elkezdtünk beszélgetni. Eleinte még számoltam a hsz-eimet szépen okosan, aztán olyan 20-nál abbahagytam, mert lett jobb dolgom is. Rájöttem, hogy ez egy n a g y o n jó buli, és pont fekszik nekem a sok-sok írás lehetőségével. 
 Az első téma amire megérkeztem az "Indul a Buli"-n kívül a "Én vagyok én, és ki vagy te?". Mindenki szépen bemutatkozott - még én is megerőltettem magam, ekkor Flosz "elkövette" a leghoszabb hozzászólást. Ő tényleg bemutatkozott nah, valóban 2 mondattal nem lehetne normális körülmények között. Mindenesetre ide az első hsz-t én írtam. Érdekesek voltak a bejegyzések - de szerintem az egész komment maratonon az összes az volt, és ugye mindet elolvastam, szóval.. olvasás-maraton is volt. 
 Utána jött a "Buli zene nélkül?" című téma, ami bevallom annyira azért nem fogott meg - de Figi szerzett egy jó kis zenét magának, amire rákattanhatott. Utána az "Ó, a napfény és a tenger!" téma következett, ami még szintén nem bizonyult az igazinak, ám ekkor már kezdtek kialakulni a barátkozási-szándékok. Sidny-t ekkor már bőven megkedveltem az előző topicokból. Szaffi és Danny is ekkor már a "szemem elé került". Ekkor már lavíroztunk a témákban, mert már az ennivalók is szóba kerültek. Aztán jött a "játék a városokkal", ahol szerintem kissé megkattantam, mert majdnem minden 2. városnév a végére már tőlem származott - méghozzá mély türelemmel a google térképről gyüjtve. Mindenesetre veszettül élveztem! A következő "Talpra diák, hí az iskola" témába szerintem sokan meglepődtek az én "eredményeimen", hogy pozitív avagy negatív irányba, az nyitott kérdés marad, de ekkorra már megszakítások nélkül folyt a beszélgetés. Az első napi "áttörést" a "Filmek éjszakája" téma hozta, ahol szerintem a legmesszebb kalandoztunk a végére a fő témától - mint bármelyik másik téma alatt. Szóval úgy esett, hogy hajnal 4-ig nyomtuk az ipart a topicban, a végére eljutva a világ keletkezéséig. Rettenetesen jó éjszaka volt, és megérte nem aludni! 
A másnap már részemről kissé zökkenősebben indult, mert mindössze 2órát sikerült aludnom. A "Reggeli agyzsibbasztó"-ból konkrétan ki is maradtam, de talán nem is baj. A következő "Terülj, terülj asztalkám" témában elszabadultak az ízindulatok, és konkrétan úgy éreztem, hogy éhen fogok halni, de a beszélgetés itt is nagyon élvezetes volt. A "Tűz,víz,repülő" témakörben megismerhettük, hogy ki mit sportol. - illetve mit nem ugye Watson? Az ez után következő "Folytasd a mondatot" téma viszont az egyik kedvencemmé vált az egész maraton alatt. Szerintem hatalmas ötlet volt, és bőven volt min nevetni. Az éjszakára tartogatott "Sorozatok minden mennyiségben" topic meghozta az előző napi színvonalat. Most a szellemjárásokig jutottunk el a végére - igaz nem is voltunk olyan sokáig fent, mert a csapat kidőlt (Én is!). A mai "Gportál ABC"-nek megint a végére értem ide, de azért tiszteletemet tudtam tenni 1-2 hozzászólás erejéig. A "Mi a hobbid" témakörbe pedig megintcsak igazán remekeltünk - itt megpróbáltam megírni a leghosszabb kommentet, de szerintem nem sikerült, Flosz a nyerő. Nah itt már mutatkoztak rajtam speciel a fáradtság jelei. A "Könyvmojok napja" téma zárta a komment maratont, igazán izléses választás a végére. Itt is azért hoztuk a színvonalat a fáradtságok és kimerültségek ellenére. 

Összegezve, nem bántam meg, hogy nem csak 30hsz erejéig maradtam, kivagyok, össze tudnék esni, de még ahhoz is fáradt vagyok - ám megérte. Remek emberekkel ismerkedhettem meg, jó beszélgetésekben vehettem részt, mindezt családi-barátias hangulatban, érdekes témákról beszélve. A következőn is biztosan részt fogok venni. 
Köszönöm História az élményt és a lehetőséget. 

Külön köszönet mindazoknak, akik nélkül ez csak 3 sima nap lett volna: 
Superuser, Figi, Flosz, Sidny, Narzenegger, Watson, Stevee, Szaffi, Bells, Viccadict, Danny, Rolii, TU, Larewen, Klauu99, Tamii36, Senussya

és bocs ha valaki kimaradt, de előfordulhat ilyen fáradtsági szint mellett.

Nem tűntem el, csupán részt veszek a História nagyszabású komment maratonján - nem mondom, hogy sikerrel, mert ez nem megállapítható. Szeretek amúgyis beszélgetni - nagyon is. 
De utána jelentkezem mindenképpen egy hosszabb élménybeszámolóval. 

Szóval ha már itthon vagyok, gondoltam megmutatom, hogy mitől olvadt be az én szívem amikor hazaértem :))) 

[ nagyobb méretekért kattints a képre ]

Hát igen. Megint útra keltem kicsit, és meglátogattam a régi vagy éppenséggel igazi otthonomat - már ha lehet annak mondani. 

 Most komolyan.. éreztétek már úgy, hogy nem vagytok sehol ezen a kerek világon otthon? Nem tudom milyen művelet ez, de ha Budapesten vagyok, akkor Pécs és Keszthely hiányzik, ha Pécsen, akkor Budapest és Keszthely, ha Keszthelyen, akkor meg Budapest és Pécs. Szóval értitek. Pedig ez rám nem jellemző. Egészen kicsi korom óta albérletről albérletre jártunk, belaktam a Dunántúlt is, de van valami séma, ami nekem hiányzik. Wass Albert örök érvényű könyvcíme jut erről mindig eszembe: Adjátok vissza a hegyeimet! 
 Ha nagyon szigorúan szeretném lebontani azt, hogy nekem egyes területeken mi hiányzik, akkor csak a zöld-területeket tudnám megemlíteni, és a hegyeket. Nekem kell... nekem okvetlenül kell, hogy maximum 10perc sétával ki tudjak jutni a civilizáció bonyolult világából. Meg vannak azért igényeim - nevezzük annak. 
 Hatalmas nagy vágyam, hogy Pesten is egy olyan otthonban élhessek, ahol van hova leülnöm. Nevetni fogsz, hogy milyen puritán vágyaim vannak, de egy olyan szobában, ahol 1fotel van, meg két ágy (egy francia, meg egy kiszanált), ott én nem lehetek otthon. Egyszerűen szükségem lenne egy helyre, ami az enyém, már ha ez érthető. Ezért érzem magam olyan veszettül nyomottan Budapesten. Egy szobában "leélni az életed" minden, csak nem buli. Főleg ha még nem is otthonos. De ott van a szerelmem, és ez egy döntő érv. Itt meg? Itt meg minden itt van, amit szeretek a szerelmemen (és a cicánkon kívül). Szóval most is hazajöttem, konkrétan 13kutya (9kiskutya, 4nagy); 8macska (2nagy 6kicsi), 5kecske közé, és érzem, hogy erre van szükségem. Falusi lány vagyok, a városban elepedek. 

 Egy másik történet, ez a barátság "fanfiction", amit épp Viccadict egyik bejegyzése hozott fel bennem. Mindig voltak barátaim, csak én a barátok mellett is roppantul magányos tudok lenni. Másrészt meg ilyen válogatós is vagyok, hogy akárkit nem "fogadok be" csak úgy. Az meg egy még másikabb történet, hogy képtelen vagyok igazán bízni valakiben. Vagyis talán képes lennék, csak senki nem dolgozott meg még érte (face-to-face), hogy így akarjam. Persze vannak kivételek, csak r.hadt messze, de akivel a magánéletem és a kétségeim meg tudnám(vagyis nem tudnám, hanem AKARNÁM) beszélni, nos, olyan nincs. Gyanítom nem is lesz. Szerintem túl bonyolultan vagyok összerakva egy ilyen egyszerű kapcsolathoz. 

Minden esetre most "egyikitthon" vagyok, még ma jelentkezek, mert hozok képeket :) 

Missy kérésére a chatbe szép kis hárítást írtam, ami igaz is, csakhogy ebben a percben jutott eszembe ez a rajz, aki pont tegnap született - vagyis még születik, mert messze nincs készen. 
Nem egy grafikai csoda, de története van. Ugyanis "Ő" volt képes egyedül tegnap annyira megnyugtatni, hogy ne vigyen el az agyvérzés. Konkrétan sétálás közben fejeztem be az aprólékos részei zömét - azt úgy képzeljétek el, hogy a legforgalmasabb időszakban a Keleti pályaudvar felé sétálva rajzolgattam, és nem mentem neki senkinek (!!!). 
Szóval ő ilyen kis "csedvás" szerelemgyerek :'D 

Egy kis rá és visszatekintés... 

Az utóbbi időkben rengeteg dolog hatással volt rám. Rám és a természetemre egyaránt, valahol elvesztettem magam, és igyekszem valahol meg is találni.
 Bizonyos szokásaimat nemhogy kiűztem az életemből, hanem azthiszem konkrétan el is tüntettem. Erre a tegnapi napon jöttem rá, amikor az idegességtől és a haragtól hajtva kimentem a közeli "zöldterületre", és amikor már kínomba megint rajzolni kezdtem, bevonzottam magam körül az embereket - akiket szeretek, és egyszerre gyűlölök, mert ilyen vagyok. Amikor egy anyuka barátságosan megkérdezte, hogy rajzolnék-e egy portrét róla és a gyerekeiről, elfelejtettem nemet mondani, tudva tudván, hogy nem tudok emberalakokat igazán rajzolni. Az eredmény azonban így is tetszett a hölgynek, és mikor megkapta tőlem a rajzot, adott egy 1000-rest mintegy "művészi támogatás" néven. Akkor még igazán nem is fogtam fel, hogy ez is egyfajta jel volt az univerzumtól. Egy jel, hogyha azt teszem, amire "hivatott vagyok", akkor jó dolgok sülnek ki belőle. 
 A második "jel" párom munkahelyi...nos...nevezzük gondnak...szóval a párom munkahelyi gondjai voltak. Munka az van, bőven is, több is mint kellene lennie, ebbe nem fogok részletesen belemenni, mert felesleges, de felhívta rá a figyelmem, hogy nem vagyok alkalmas a hétköznapi értelemben vett "munkásnak" lenni. Nekem nemcsak elveim vannak, hanem tömény gőgösségem is azthiszem, hogy csak úgy egy igába belehajtsam a fejem - sem aprópénzért, sem vagyonokért. 
 Szóval marad a "B" lehetőség, ami valahol mindigis "A" lehetőség volt: Követem az ösztöneimet. 

A mai nap mellesleg elég királyul indult. Szóval azon felül, hogy úgy keltem fel, mint akit most vettek elő a centrifugából, még időben oda is értem a G-Portál mozizására. Konkrétan annyira időben, hogy csak TU volt ott még, amikor megérkeztem. Az utóbbi időben egészen megkedveltem. Megvan a maga stílusa, amit vagy szeretni lehet, vagy utálni - véleményem szerint. Olyan megosztó ember ilyen téren, de szerintem pozitív. 
 Amit ugyanígy azthiszem elmondhatok a Tini Nindzsa Teknőcök filmről is. Egyrészt amíg végig nem néztem, szentül meg voltam győződve, hogy kivágott X óra lesz az életemből, de pozitívan csalódtam. A Transformers még mindig mély nyomokat hagyott bennem úgygondolom, azért "félek" ennyire az általam amúgy nem favorizált filmtémáktól mozis előadásban. 
 Aztán hazaértem, és csalódtam a világban. Vagyis konkrétan abban, hogy nem tudok főzni - mert már megfőztem tegnap. Pedig ma megint kedvem lett volna hozzá. Szóval úgydöntöttem, hogy kicsit itt vezetem le az energiáimat. Meg talán takarítok.. igen.. azthiszem az majd megoldás lesz az este magányosságát legyőzendő. 

Mára pedig zárom soraimat. Méghozzá egy kis "bölcsességgel"

Träume nicht dein Leben, sondern Lebe deine Träume!
Ne álmodd az életet, inkább éld az álmaid!