Lelki okok... 

Igen, bennem is felmerült, és tegnap komoly időket szakítottam rá, hogy megtaláljam azt a pontot, ami előidézhette. Meglátni az összefüggéseket, beismerő vallomást tenni magamnak. Beszélni róla? A franc se tudja, de azthiszem kell. Kell, mert ha az ember kimondja, akkor már csak kevésbé tud marni. 

Szóval.....hát....jahm..... 
Apám. 
Had ne mondjam, hogy egy nyílt titok, hogy a lányok többsége odavan az apjáért. Nem vagyok ezalól kivétel én sem. Ó! Hogy is lehetnék? Eltorzult és elkorcsosult családfámból apám volt az egyetlen, akit lehetett szeretni. Akinek minden hibájára jótékonyan rávetült, hogy "dolgozik, fáradt".
Apám. Az etalon, aki felé a megfelelési kényszerem a legelsöprőbb volt, aki szőlőt és barackot lopott a szomszédtól, amikor nem volt mit ennünk. Aki horgászni elvitt magával, hogy legyen ki ügyeljen a pecabotjára. Akitől szeretet gyanánt elég volt, ha rám nézett..... akkoriban még úgy nézett a mélyzöld szemeivel..... 
Apám. Aki egy szép napon bemutatta a féltestvéremet, akit akkoriban hozott össze, amikor én még járni tanultam. Aki elvárta, hogy szeressem a féltestvérem, majd később, amikor elváltak anyámtól elvárta, hogy gyűlöljem is. Aki kidobott az utcára, mert nem kellett neki még egy lány mostohatestvérem mellett. 
Apám. Aki felhívott telefonon, hogy útban van a hugom a világ felé. Ő, aki sírva tartotta a karjai közt azt a kislányt boldogságába. Aki kitagadta a féltestvérem, csak mert szabad szájú volt. Aki felém sem nézett, amíg a gyámhatóság egyszer el nem akarta venni tőlük a két kislányt. 
Apám. Akinek ott voltam, hogy neveljem a két testvérem jó fél évig az őrült exem mellett. Aki félre fordította a fejét a lila foltjaim láttán. Aki kikacagott, ha anyámba próbáltam emberséget nevelni. Aki a bukásomat jósolta mindenbe, amibe belekezdtem. 
Apám...

Mindig kettős érzése lehetett az irányomba. Egyfelől akarta, hogy szívós legyek, intelligens, és erős. Másrészt akarta volna, hogy barbie-val játszó kislány is legyek. Aztán lemondott rólam, és talált magának megfelelőt. 
És most végig nézhetem a diadalt, amit nem én arattam le. 
A két hugom kiszólta a száján, és kaptak két kígyót, amikkel alig törődnek - nekem egy teknőst is nehéz volt apámból kicsikarni. Inkább dolgoztam és megvettem. Mostohatestvérem nyár elején kitalálta, hogy neki piercing kell, azonnal kapott. Most megy gimnáziumba a szájából fityegő vasdarabbal. 
Mivel megtetszett neki egy 10.000ft-os platform (magasított talpú eléggé) extra ronda papucs, így apám gondolkodás nélkül megvette neki. 
Senkit nem zavart, amikor röhögtek rajtam a lányom névválasztása miatt. Szerintük ciki ez a név. Apám támogatja.

Nyilvánvaló a kivételezés. DE nem ez a része vágott mellbe. 

Anno, amikor kijelentettem apámnak, hogy grafikus leszek, lehurrogott. "Ez nem munka, ez kreálmány, ostobaság, nem adok rá pénzt". Nem is adott. A képzésemről sem tudott - és a mai napig sem tudja, hogy kijártam az iskolát. 
Mégis, egy szép őszi délután jut eszembe erről mindig. Amikor kértem, hogy vegyen egy csomag színes ceruzát, és azt mondta, hogy művészetekre ő nem fog költeni soha....

Most pedig közel 3hete folyamatosan azt látom facebookon, hogy mostoha tesvérem osztja meg, hogy mi minden mű sebet készített már magára - féltestvéremre, és az apámra. 
Ez nem egy doboz színesceruza ára egyébként :) Folyékony latex, festékek széles palettája stb. Apám ezt támogatja, még modellt is ült neki hiszen. 

Azthiszem megfeküdte a gyomromat ez az egész. A két féltestvérem egy fikarcnyival sem jobb nálam, mégis mindenki ezt éreztetni. Másik féltestvéremről csak annyit tudok, hogy angliában van. Neki volt esze, nem kért a "családi idillből". És ha még a mély megalázásom nem lenne elég, bátorítják a két testvérem, hogy amint lehet közöljék, hogy már "nagykorú" meg "idősebb" meg "öregebb" vagyok. Valamint arra is, hogy mivel Regina Dalma a két keresztnevem, így mindenképpen a Reginát használják ha megszólítanak, mert én a Dalmát használom érzelmi okokból. 

És hogy mi indította el ezt a felismerés lavinát? 
Semmi. Felismertem ezt én már jó ideje, csak bevallani nem akartam magamnak. De összevesztünk pár hete Gergővel, és mivel mindkettőnknek rossz napja volt - névnapom után - így a fejemhez vágta vissza kézből: "Az apád, aki névnapodon se köszöntött fel?". 
Ezt a mondatot nem lett volna szabad... és nem is akarta, csak veszekedéskor minden elhangzik, amit az ember nem is akar. Azonnal megpróbált megvigasztalni, bocsánatot is kért százszor, és én Neki meg is bocsátottam.
Csak valahol a gyermeki szívem mélyén még mindig ott ver visszhangot apám mondata névnapomkor: Nem köszöntelek fel, mert nem ma van a névnapod. Viseld büszkén anyád nevét.
És az a kacagás. Tőle, és a háttérben a hugaim...

Az erőmet azthiszem a haragom emészti el. 
Nem rájuk haragszom. Magamra, hogy még érdekel, hogy még fáj, és hogy még ennek ellenére is csak azt szeretném, ha megint úgy néznének rám azok a mélyzöld szemek....
De már sosem fognak.