A tegnapi napon megpróbáltam elmenni orvoshoz, de még az ajtón sem jutottam ki, már éreztem, hogy nem lenne bölcs döntés tőlem az elindulás. Igazából egész nap feküdtem - olvastam és Helénával játszottam. Élveztem őszintén. 

Ma végre eljutottam orvoshoz. Másfél órát ültünk a váróban mire bejutottam. A doktornő amikor belépett a rendelőbe kikerekedett szemekkel közölte, hogy látott már hullát is jobb színben. Kicsit vizsgálgatott - húzogatta a szemem alatt a bőrt, mért egy vérnyomást, aztán elő-ajándéknak közölte, hogy szerinte vérszegény vagyok vagy valami egyéb, de maradjunk annyiban, hogy szeretnénk ha vérszegény lennék. 
Délutánra brutálisan erőt vett rajtam a betegség. A "jártányi erőm sincs" kifejezés csupán gyengéden fedi a valóságot, mert igazából létezni is alig van erőm. Akkor döbbentem rá a helyzet súlyosságára, amikor Hell sírt a kiságyba, én az ágyba feküdtem, és nem bírtam elindulni. 
Ahogy hallottam a keserves sírását elfogott a feladás gondolata. Soha, még a császármetszés első pár napjába se állhatott semmi közém, és a lányom közé, nemhogy 4lépésnyi távolság az ágytól a kiságyig. Arra gondoltam, hogy a legegyszerűbb lenne feladni. A kezem is hiszen alig bírom megemelni. Annyira könnyű lenne az ágyban maradni. Elsírtam magam tehetetlen kínomba, jól bele haraptam a kezembe, aztán nekivágtam a maratoni távnak.. 2x megpróbáltam felállni, egyszer se sikerült. Végül felhúztam magam, és konkrétan négykézláb másztam el a kiságyig, hogy kivegyem a kicsit. Ő élvezte, hogy az ölembe ülhet - ha a földön is vagyunk. Végül megajándékozott egy teli arcocskás vigyorral, meg egy hatalmas ásítással, szóval vissza tettem az ágyába, és a rácson át néztem ahogy elaludt. Utána nagy nehezen visszavonszoltam magam az ágyba, és fél órát kb. kómában feküdtem a fáradtságtól. 

Csütörtökön megyek vérvételre, majd kiderül, hogy pontosan mi a bajom.